Szómontázsok
GondolatokŐszi bentek
Elhaló lepkeszárny-neszezés a perc,
a sok felhő akár a szakadó nerc,
opálfércek cikk-cakkja marad utána,
és meglebben október páraruhája.
Szétpattant selyemgubóvá válik az est,
fényhajlékot Isten csak csillagra fest,
fázik az éj alatt a még élő napvirág,
ahogy ködhideg borzolja gyönge szirmát.
Tűztövis-parazsát kilehelte a nyár,
-de az emberálom fecskevilágban jár
most...kozmosztábortüzek köré leül,
önmagával találkozva ott belül.
A múlt kicsit május és november e tájt,
s a pillanatok, mint levelük hulló fák,
esőcseppcsillanások a csillag-messzik,
tükreikben élők s holtak útját rejtik.
Alkonyok és napkelték temploma az ősz,
hol a szívverésnyi lét merengve időz,
- mert gyönyörűen múlik minden tetszhalálba,
borítva bokrot, fát zúzmaravarázsba.
Árvácskakékek a hajnalok, s a szirmok
hó és vérszín kis teremtés-titkok,
miket Földanya újra magába zár,
míg október tavasza közöttünk jár.
Ősz hívó
Még lobog a nyár, harmat pezsdül szerte,
a hajnal csupa szépség, kis rózsacsipke,
s ahogy fűszálak ujjhegyére száll a lepke,
úgy pihen az égbolton lágy azúr színe.
Mégis, én várom az opálcsepp-reggelt,
gyertyaláng-idejét a belső csöndnek,
amikor az utcák Isten-szobák lesznek,
kápolnamezsgyék, nyugvó arcú földek,
Mikor halványulnak az alkonypozsgák,
és az allé-virágok elhervadnak,
nekem a szél szeptembere tiszta zsongás,
amint vele az avar, mint gyermek, szalad.
Jöjj október, mesényi tarka pille!
Játszd csak az esőnek hárfadalát!
S ha kigyúl a sok zúzmara lámpás-szíve,
és az éj dobál ezernyi csillaglabdát,
mint egykor, úgy hallom lebbenni Anyám szavát.
Akkor majd mint rég, bölcső-karja átölel,
s már nem didergem az elmúlások havát,
mert szeretet-lényegén letörli könnyem.
Alkonyatok
Felettem ezer apró kis pamacs-bodor,
fellegek nyara úszik augusztuson.
Az égalj, mint lobogó csipkebokor,
és kékek hullanak fecsketollukon.
Mint álmos lámpapislogás, csillagok
gyúlnak, égi kunyhókban sok távozott virraszt,
a falu szívveréseire páraillatok
ülnek, míg a sorsoké magányba szikkad.
Naplementéket hoz az idő kint és bent,
könnyek árvaságán sejlik fel az ősz,
már holnapokat ír a nagy felsőbb rend,
a papíron az ember csak kicsiny, tinta-szösz.
Fénypillanatokat keres most a csend,
valami parázs-szépet az árnyak között,
miközben a gondolat kétséget teremt
a lélek gyermek-mosolya mögött.
Esteledik. S a belső tájon köd dereng,
míg kint a Nap almahéja megfakul,
és mig néhány szív megtalálja az édent,
a többi lélegző alkonyodni tanul.
Élet-(Föld)rajzolat
Mennyi pillanat-apróság, mi csillag
bennünk, fény-univerzum, emberi érzés,
ahogy a felismerések hajnalt írnak
nekünk. Oly gyönyörű a szív naprendszere!
Benne emlékek kis bolygója : milliárd,
játszik szél, víz és színhangszeren,
és ha homokkal találkozik a sorsvillám,
megszületik a tiszta üveg(hegyen túl) látás.
A test csak kontinens, a lélek mágnes-erő,
s az apály-dagály alatt mindig van parázs,
mit kagylók gyöngyévé rejtett a teremtő.
Lényegünk örök Ámor-gyermek,
bár az álmokból felhőpapírsárkányt reptet
csupán, mégis, a partra érés hullám-csendje
egy életnyi világot is megrenget.
Művészek
Az alkonyok vérében ott lakik Monet,
látom mind légin és áthatóan fest,
néma ujjhegyükön sok kis felhő-ecset,
majd fénnyé lesznek bogárnyi csillagszemek.
Kékjük oly könnyű, olyan pasztell-este,
belső harmóniát lop a megállt percbe,
míg a sok kis trilla torkú filharmónikus
dalra kél, utcát zeng a madármuzsikus.
Halk gitárakkordokat remegnek a fák,
és puha lepkeszárny-moll hull a falu csöndjén,
az éj véredényét átzsongják e melódiák,
majd elkucorognak a holdvilág ölén.
Pirkadatkor fuvallat-rímeket ír a táj,
és asszonáncot alkot a sziromrezdülés,
fűszálnyi neszek szavalnak csöpp zöld lírát,
majd verset olvad velük a harmatpezsdülés.
A legnagyobbak lám köröttünk élnek,
Michelangelo Nap-keze árnyat formáz,
némelyek emberik, mások falomb-szépek,
nézem, a sugarakból hogyan önti szobrát.
S mi földiek, kik égi csodák közt járunk,
elmegyünk az ősteremtők lénye mellett,
még hasonlóvá is csak elnagyolva vágyunk,
látni tudásaink oly messze lebegnek.