Szómontázsok
Májusi csöndek
Fölém reppen az est, akár egy jégmadár,
sok apró rőzselobogás a láthatár,
halkul a falombok pille érverése,
s életre kel a Nap-búcsú színmeséje.
Szellőlepkék ülnek a kerti zöldeken,
szárnysuttogásuk áhítva követem,
miközben csillagfőnixeket költ az ég,
és éjszakává álmosodik a csorgó kék.
Lassul a sok lárma, fűszálrebbenés,
lámpafénnyé jámborul a tejútderengés.
kis virágszirom-sóhaj a nyugalom most,
míg a csöndszívdobogás magához vonz.
Úgy fogadlak
Úgy fogadlak karom közé, mint anya
a gyermeket, mint szerelemmel vetkőztetettcsend egymásban hazatérő lelkeket.
Akár ágak a lombot, tenyéren tartva,
fogadlak a holnapokkal, legyőzetett
ellenedharcban reszketve a szemedet...
Úgy fogadlak, mint szirmok hajnali sugárt,
vágyakból hagylak pipacsként kinyílni,
amíg pirulásomból a nő vaddá nem lesz,
s ajkadtól hullat minden sóhajruhát...
Szívembe fogadlak, életet dobbanni,
míg szíved egészen magáévá tesz.
Majd hajnalodik
Hamuból sejtelem, pitymallatparázs,
láthatárra dereng csöppnyi Nap-varázs,
az Ég ágain galagonyabibe-pír,
a sok ibolya-felhő kékséggé nyíl.
Ma még pára pilinkél téli hűvöst,
és elrejti a színtavaszt, a bűvöst,
nárciszok tülljeire csipkedért köt,
március lepkeszárnya zúzmarán tört.
Ma az ember-bentek is fázók, szürkék,
csak lengnek ide-oda borús füstként,
szíveik kicsi gyufaláng-pipacsok,
a jóság aszályán magukba szikkadók.
De valahol magzatmocorgás már a szép,
a fényfolyó az élet medrébe lép,
s majd kiárad a kopár évszakföldön,
virághajnalt ébresztve fagyzugos csöndön.
Mocorgón
Finom magyal-lob dereng a fák felett,
Fényszunnyadón
Alkony száll, lepke-nesz,
páraszőtt stólát vesz,
füstcsipke, pille-éj,
csillagcsönd szárnyra kél.
Csurranó vízcsöpp-hold,
lágy opálhullám most,
szél perdül, felkacag,
kíséri trillahang.
Jéggyertyát gyújt a tél,
szikráján szép a tér,
dérvirág nyíl a fán,
fagypollent szór a táj.
Bóbiskol minden fény,
alszik a szívremény.