Poór Edit -Eci blogja-

 

 

Sohasem a bánat töri össze

A szívet, hanem a félelem,

Hogy nem tudjuk elviselni,

A szenvedést és fájdalmakat.

 

Nemes ércnek, tűz a próbája,

Lélek erejének, szenvedés.

A gyenge, leroskad alatta,

Míg az erős felemelkedik.

 

Vihar után a búza is,

Görnyed, kövér eső csepp alatt,

Ám, első napsugár felszárítja,

Fejét, frissen emeli magasba.

 

Nincs ember a földön, kit sorsa,

Kisebb – nagyobb mértékben alá

Ne vetne, próbák szenvedésének.

Földi élet, meredek pálya.

 

Aki, a csapások idején,

Lelkének nyugalmát, egyensúlyát,

Meg tudja őrizni, nagyobb hős,

Mint, ki gyáván kitér előle.

 

A lélek nyugalma, boldogság

Termőföldje, dolgozni kell érte.

Egyengetni kell ezt az ösvényt,

Melyen keresztül beléphet

 

A szívbe, boldogság ereje,

Mert békés szívben lakik az Isten.

Tiszta lelkiismeret hozza

El végleg, a lélek nyugalmát.

 

Mit vágyaink elénk festenek,

Csak felhevült, hiú álmok,

Vagy elérhetetlen fantomok.

Színes szappanbuborékok,

 

Egy pillanatig gyönyörködtet,

Majd szétpattan szellő érintésre.

Az élet, nem tündér álom,

Fárasztó, kemény küzdelem.

 

Legtisztább szándékainkat,

Félreismerik, megnyomorítják,

Legbiztosabb reményeinkben,

Jön egy váratlan csapás, csalódás.

 

Oh, mily kincs ilyenkor az Isten

Szeretetével betelt, nyugodt

Lelkiismeret, mely szárnyakat

Ad, fáradt szívnek, léleknek.

 

Lélek ellenálló képessége,

A lelki nyugalom és béke,

Benne sarjadzó életerő

Pedig, az Isten szeretete.

 

Isten temploma menedékhely,

Mely mindenki előtt nyitva áll,

Oltárára tett gondjainkat,

Az Úr kegyelme oldozza fel.

 

 

Db. 2019.08.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az emberek célja boldogság,

Egy életen keresztül hajszolja,

Ezért eped s fárad oly sokat,

Kitudja elégíteni vágyát.

 

Ám, a boldogságnak vágyát,

Teljes mértékben soha

Sem tudja kielégíteni,

Hiába, nem tud megnyugodni.

 

Lelke, vágyik ismeretlenre,

Nem elérhető földi örömre.

Szív szomjazik, a lelke eped,

Ha lélek fáklyája sírban kialszik,

 

Ugyan, majd hol fogja az ember

Gyötrő vágyát kielégíteni?

A lélek Istennek elszakadt

Lehelete, teljes boldogság,

Csak Ő szárnyai alatt lehet.

Isten, boldog, mert tökéletes,

Végtelenül szeretetteljes.

Végig törekednünk kell arra,

 

Legalább megközelítsük. 

Az ember is annál boldogabb,

Minél inkább törekszik arra,

Isten hasonlósága legyen.

 

Sokan idegenkednek vallástól,

Tehernek, elviselhetetlenek

Tartják kötelességeit.

Nem béklyó! Szárny, mely felemel.

 

Igazi vallás nem követel,

Nem kell, hogy mindenről lemondjál,

Élet tiszta örömét megtagadd,

Világtól nem kell elvonulnod.

 

Nem kell feláldoznod az élet

Vidámságát, szelíd örömeit,

A vallásnak oltára előtt.

Szeretni az életet, nem bűn.

 

Csak soha ne szakadj el Isten

Boldogító szeretetétől.

E szeretetet folytonosan,

Rendületlenül fent tartsd szívedben.

 

Ha minden változik körülötted,

Szilárdul állj meg a hitedben,

Szemeid Istenre szegezd,

Várj tőle mentő segítséget.

 

Vallásosság az élet minden

Állapotával összefér.

A szív vidámsága, az élet

Elfogyhatatlan szent kincse.

 

Csak nyújtani kell kezeteket,

Hogy lelketek szomját enyhítsétek.

Kis felleg elfedi a napot,

Kis bánat árnyékot vet szívre.

 

De a fellegek is eltűnnek,

Ha meg tudod őrizni lelked,

Békéjét és nyugalmát Isten

Élő forrásába vetett hitben.

 

Ne félj a vallástól megtanít,

Hogyan légy boldog, örömteli.

Isten mindenkit boldognak

Teremtett, csak meg kell tanulni.

 

Mint mindenért a világban,

Fáradni és dolgozni kell,

S tudni is kell boldognak lenni.

Aki nem dolgozik a saját,

 

Boldogságáért, nem kormányoz,

Nem a helyes irányba halad.

Könnyelműen hagyja magát sodortatni,

Nem fog csónakja célba érni.

 

A végtelen öröm s boldogság,

Amely betölti lelket, szívet,

Amikor az igazság által,

Közelebb jutott Istenhez.

 

Boldogság derűje önti el

Az embert, homlokán a lélek

Nyugalma ragyog, szelíd, tiszta,

Amely a szívéből ered.

 

Üdítsétek fel szíveteket,

Az Isten szeretetében,

Végtelen szépnek, igazságnak,

Tökéletesség verőfényében.

 

Db. 2019.08.

 

 

Némán ülök a tengerparton,

Tekintetem a hullámokon.

Ó mily ereje van a víznek,

Fodrozódnak habjai fehéren.

 

Sós illatot hoz a szél felém,

Tengernek zúgása zenél.

Kagylót sodor aranyhomokra,

Hűsít a pálmafák árnyéka.

 

Távolban, dagadó vitorla,

Ősi, régmúlt idők hajója.

Megborzolva hátát a víznek,

Siklik, oly kecsesen tova.

 

Tűzpiros, kék, rózsaszín, sárga,

A szivárványszínek pompája,

Fénylő korall erdők csodája,

Tengeri mélység élővilága.

 

Lelkemben hordozom e tájat,

Olykor fellebbentem a fátylat,

Elmerülök tükröződésében,

S a szelek szárnyán visszatérek.

 

 

Db. 2019.06.

 

 

Szomorú a felhő,

Szél fújja homlokát,

Gondterhelt ráncai,

Csillognak könnyei.

 

Hull, csak hull a zápor,

Haragszik az ég is,

Nagy villámokat szór,

Vele sírok én is.

 

Sötét, zord, gomolygó,

Dübörgő ágyúszó,

Fák süvítő lombja,

Csak úgy törik az ága.

 

Tépáz, zúz, rombolja,

A viharnak mindegy,

Mi marad utána,

Ha elvonul innen.

 

Gyorsan jön, gyorsan megy,

Csak átvonul itt lent.

A sötét fergeteg,

Többé nem fenyeget.

 

Amott már Nap fénylik,

Mosolyog az ég is,

Aranyló sugarával,

Szivárvány felfénylik.

 

Borúra jön derű,

Az élet ily nedű,

Örömre, bánatra,

Csak a könny áradna.

 

Db. 2017.

 

 

 

 

Vörösen izzó napkorong,

Nyugati látóhatáron,

Búcsút int a horizonton,

Fény nem tör át a fátyolon.

 

Az ég sötétlő égboltját,

Hulló csillagok mintázzák,

Hold ragyogja az éjszakát,

Felváltva vele napszakát.

 

Álom manók felserkennek,

S port szemedre hintenek,

Álomvilág vár tégedet,

Itt megtalálod békédet.

 

Db. 2016.