Poór Edit -Eci blogja-

 

            Lisa a negyvenes éveiben jár. Pennsylvania államban, New Castle - ben él. Gimnáziumban humán tantárgyakat tanít.  Csinos, fiatalos külseje egy igazi jelenség. Nagy, kerek tengerkék szeme mindenkit magával ragad. Mosolya kedves és a szeretet sugárzik róla.

            A lakása és az iskola között hatalmas park terül el, játszótérrel a közepén. Többnyire itt sétál át, hogy lerövidítse az utat. A lombos fák árnyékában az egyik pad különösen kedves számára. Ezen a helyen találkozott először élete nagy szerelmével. Hazafelé menet időnként elüldögél rajta és fájdalmas könnyeit nem mindig tudja visszatartani. Ilyenkor visszaemlékszik találkozásukra. Úgy érzi, hogy ugyanúgy mellette ül Joseph. A ruházatát is látni véli és a mozdulatait, hangját. Átjárja egész lényét az őket összekötő szeretetteljes erő.

Egy évtizede is van már annak, hogy Lisa a fiával, Daviddal a játszótéren időzött. Egyedül nevelte, mert a férje ott hagyta, amikor megtudta, hogy terhes lett. Ő még nem akart családot, túl fiatalnak érezte magát hozzá.

Lisa a padon ülve figyelte, ahogyan David a homokozóban játszik a többi gyerekkel, amikor lehuppant mellé egy férfi.

– Ugye nem baj, ha ide ülök? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.

– Persze, nyugodtan – válaszolta.

– Joseph vagyok – mutatkozott be illedelmesen és kezét nyújtotta.

– Lisa – válaszolt röviden.

Igazából a kézfogás ideje alatt nézte meg jobban a férfit, aki nagyon sármos külsejű volt. Igéző, csillogó fekete szemei rögtön a lelkéig hatoltak. Olyan érzése támadt, mintha már ezer éve ismernék egymást. Hirtelen zavarba is jött és elpirult. Joseph ezt látván, csak somolygott a kis fekete bajsza alatt.

Ő egy tündéri kis szöszi lánnyal érkezett, aki hasonló korú lehetett, mint David.

– A kislánya? – kérdezte.

– Nem, az unokahúgom, Karen. Sokat vigyázok rá, ha éppen szabadnapos vagyok – válaszolta kedves mosollyal az arcán.

David és Karen egyszerre futottak a felnőttekhez.

– Ő David a fiam – mutatta be.

–  Szia David! Joseph vagyok – és kezet fogtak.

– Joseph! Kérek szépen egy fagyit – szólalt meg Karen.

– Természetesen rögtön hozom királylány – válaszolta és pukedlivel meghajolt előtte.

Mindannyian elnevették magukat.

– Anya! Én is szeretnék egyet – szólalt meg David.

– Engedje meg, hogy hozzak önöknek is, addig vigyázna a kis hercegnőre? – kérte Joseph.

– Köszönjük szépen, természetesen vigyázok rájuk – válaszolta Lisa.

Karen és David nagyon jól kijöttek egymással, amikor egyszerre voltak a játszótéren, mindig együtt játszottak. Lisa és Joseph pedig sokat beszélgettek, ismerkedtek. Lassan, fokozatosan alakultak érzelmeik. Lisa nehezen oldódott, mert bizalmát vesztette a férfiakban, volt férje miatt. Joseph tűzoltóként dolgozott és nagyon kevés szabadideje maradt. Neki rövidebb kapcsolatokra futotta korábban, pont a munkája következményeként. Tapasztalata alapján, már nem is gondolkodott komoly kapcsolatban és családban, megelégedett azzal, hogy unokahúgát pesztrálja szabadidejében. A munkáját hivatásnak tekintette és nagyon szerette.

Lisában végül megtalálta azt a nőt, akit mindig is keresett. Igaz szerelem szövődött kettejük között, így egy év múltán megkérte a kezét, és az áhított hölgy boldogan mondott igent. David édesapjaként szerette és tisztelte, hiszen a biológiai apja tudni sem akart róla.

Felhőtlen, idilli éveket töltöttek együtt. Megszokottá vált, hogy Joseph sokszor csak későre ér haza, ha bevetésen van. Az egyik este, már kilenc óra is elmúlt. Általában David sem alszik el addig, amíg Josephtől nem kap egy jó éjt puszit. Lisa hiába várta aznap haza, hajnali órákban férje főnöke, John és egy rendőr ébresztette. Ekkor már érezte, hogy baj lehet.

– Lisa, bemehetünk? – kérdezte John.

– Persze – válaszolta remegő hangon.

– Gyere ülj le kérlek.

– John! Mond már mi történt! – szólalt meg izgatottan.

– Tudod bevetésre mentünk a fiúkkal egy családi házhoz. Hatalmas lángokban égett, mire odaértünk. A szülők kimenekültek, de sírva könyörögtek, hogy a három éves kisfiúk a szobában van még és mentsük ki. Ők már nem tudtak felmenni érte az égő falépcsőn. Joseph tudod milyen. Nem várt egy pillanatot sem, hanem neki iramodott és csak úgy szökdelt át a lángok között. Rövid idővel a kezében a kisgyermekkel jelent meg a ház előtt. Éppen átadta a mentősnek, amikor egy hatalmas robbanás következett be, ami maga alá temette. Már nem tudtuk megmenteni.

Lisa, halálsápadtan hallgatta végig a történetet, majd hangos zokogásban tört ki. Ez az éjszaka örökre fájdalmas emléket hagyott lelkében és újra egyedül maradt Daviddal.

Minden hónap azon napján, amikor a tragédia történt Lisa csak ül a padon és könnyei áztatják arcát. Nem tudja elfogadni, hogy nincs többé. Sóvárogva várja vissza kedvese érkezését.

Joseph, látja bánatát a felhők mögül. Átérzi mély fájdalmát, és a ködfátyolán átlépve leül kedvese mellé. Átöleli, majd fülébe súgja:

– Lisa! Lisa! Itt vagyok veled. Ne sírj kedvesem, nekem is fáj, ha látom bánatod.

Lisa, nem tudja megfejteni mi ez, csak azt érzi, hogy végtelen nyugalom lesz úrrá rajta. Könnyei elapadnak és a hatalmas szeretet érzése járja át testét, lelkét. Olyan mintha tényleg érezné őt.

– Talán már megőrjít ez a fájdalom, hogy hallucinálok – gondolja magában.

– Nem, drágám a lelkem itt van veled – válaszolja.

– Joseph! Tényleg itt vagy? Mi történik velem? Gondolatban kommunikálok veled?

– Igen.

– De hiszen ez lehetetlen! Meghaltál.

– Igen, szívem a földi világ számára, de a lelkem él tovább és látlak, hallak téged, a gondolatomat át tudom neked adni.

– Drága Josephem! Ez csodálatos!

– Édes szerelmem, megkérlek téged, hogy bármilyen nehéz is, töröld le könnyeidet és ne a fájdalom érzését viseld magadon, hanem gondolj azokra a boldog napokra, évekre, amiket együtt töltöttünk.

– Annyira hiányzol!

– Tudod, nekem már tovább kellene mennem, de addig nem tudok, amíg érzem a fájdalmadat. Sok év telt el azóta és neked még dolgod van itt, gondolj a fiadra. Nagyon kérlek éld az életed és engedj el engemet.

– Tisztában vagy vele, milyen nehezet kérsz tőlem?

– Fiatal vagy még és szeretném, ha nem maradnál egyedül. Hidd el, majd ideát várni foglak megígérem. Most búcsúzom, mennem kell. Kérlek tedd meg értünk, értem és magadért.

Csókot lehelt homlokára és elillant. Lisa ott egy bizsergő érzést tapasztalt. Megszűnt azaz energia, ami eddig őt körülvette.

Elindult hazafelé és egész úton a történteken gondolkodott. Annyira hihetetlen volt az egész számára, hogy nem is mert róla beszélni senkinek, csak a barátnőjét hívta fel. Elmesélte neki az érzéseit a kommunikációt, mindent úgy ahogyan volt. Ő pedig figyelmesen hallgatta végig.

– Azt hiszem megőrültem, kedves barátnőm!

– Nem, Lisa! Nem! Én már hallottam ezekről a dolgokról, tényleg nagyon furcsa lehetett neked, de hidd el van ilyen.

– Köszönöm, most azért egy kicsit megnyugtattál.

– Úgy tűnik, hogy eléggé szenzitív vagy erre, másoknál is így működik, csak nem fogékony rá, ezért nem veszi észre.

– Nagyon nehéz ezt megérteni, de olyan jó, hogy te legalább hallottál már ilyenről.

– Igen, az ismeretségi körömben van, aki tud ebben neked segíteni. Most aludj egy jót szerintem és pihend ki magad, holnap találkozunk. Jó éjt.

            Lisa még sokáig nem tudott elaludni, folyton a párbeszéd zajlott az agyában. Gondolta talán majd később igénybe veszi a barátnője ismerősének segítségét. Elhatározta, hogy megpróbál eleget tenni Joseph kérésének. Addig elmélkedett, hogy mély álomba zuhant.

 

Debrecen, 2022. 09. 29.

          George Ithacában él egy szép családiházban, amihez kis udvar is tartozik. A felesége, gyönyörű sok színű és fajta rózsával ültette be. Mindig nagy szeretettel gondozta őket. Az élet mostoha és lelkét hazahívta az őshaza. A férfi egyedül maradt és híven őrzi emlékét. Ápolja a szeretett rózsákat Emily helyett.

            Az egyetlen gyermekük James, Bostonban lakik a feleségével és kislányukkal a kis Emilyvel, aki a nagymamája után kapta nevét. Fia egy reklámcég tulajdonosa és vezetője. Néha odautazik és pár napot vagy hetet ott tölt velük.

Persze, nincs teljesen egyedül, hiszen a szomszédokkal is jóviszonyt ápol és sok barátja van. Időnként összejönnek biliárdoznak, vagy elmennek golfozni. Bankárként dolgozott, amióta eljött nyugdíjba több szabadideje van. Sármos férfi és jó pár nő megkörnyékezte özvegységét követően. Az ő Emilyét, azonban senki sem pótolhatja.

Nagyon szeretett horgászni a közeli tónál. Itt a csendben elüldögélt és elmerengett gondolataiban. Csodálta a természet adta pazar táj látványát. Estenként a magány ráült hangulatára. Hiába telt el már jó tíz év is a felesége halála után nem tudta megszokni, csak beletörődött helyzetébe.

Az utóbbi időben rendszeresen megfájdult a feje és néha megszédült. Nem panaszkodott, de érezte, hogy talán el kellene mennie vele az orvosához. Bejelentkezett hozzá, aki jó barátja is volt egyben.

Természetesen rögtön fogadta őt.

– George, jól tetted, hogy eljöttél ezzel a problémáddal hozzám. Ez nem tűnik egyszerűnek, mindenképp további kivizsgálásokra lesz szükség – mondta David.

– Rendben – válaszolta röviden.

– Ha minden eredményed meg van, várlak vissza – kérte az orvos.

– Úgy lesz! Köszönöm szépen – mondta egykedvűen, majd elköszönt.

Egy hónapon belül meglett az összes kért vizsgálati eredmény, amellyel visszament orvosához. David összehúzott szemöldökkel, hosszasan nézegette a leleteket.

– George! Nincsenek jó híreim – szólalt meg gondterhelten.

– Látom rajtad. Mond csak, ne kímélj – válaszolta.

– Egy agydaganatot diagnosztizáltak nálad. Még kicsi és műthető – mondta.

– Na, az én fejemben senki nem fog turkálni – válaszolta, kissé ingerülten.

– Ne csináld már, nincs áttét éveket nyerhetsz vele – biztatta David.

– Szó sem lehet róla! Mennyi időm van még? – kérdezte.

– Nem lehet megjósolni, talán egy fél év, ha minden jól megy – válaszolta lehangolóan.

– Rendben, mond el, hogyan fognak súlyosbodni a tünetek, hogy tudjam hol tartok – kérte.

– A fejfájás és szédülés egyre sűrűbb lesz és erősebb, majd eszméletvesztéssel fog járni, ami szintén sűrűsödni fog. George, kérlek gondold át – kérlelte az orvosa.

– Jó, átgondom. David, adj valamit, ami csökkenti a fájdalmat és ezeket a hatásokat – válaszolta.

– Rendben, felírom neked a gyógyszereket, de szeretném, ha megműttetnéd magad és szólj, ha bármiben segíthetek – figyelmeztette David.

– Köszönöm, majd jelentkezem – válaszolta George.

Egy lendülettel, már ajtón kívül is volt. Most csak egyedül akart lenni és feldolgozni a történteket. Hazaérve, fogta a pecabotját és kiment kedvenc horgászó helyére.

Váratlanul érte ez a betegség. Két érzés feszült egymásnak a lelkébe. Hirtelen tudatosult benne, hogy már nem sok ideje maradt és ezt nehéz volt elfogadnia. Vigasztalta magát azzal, hogy élete javát leélte és gyermekét már rendben tudhatja. Nem utolsósorban, tudta Emily várja őt a túlvilágon és újra találkozhat vele, hiszen nagyon hiányzott neki.

Végiggondolta a múltját és azt, hogy mit szeretne még ebben a hátralévő kis időben csinálni. Sokat dolgozott, lefoglalta a munka és a család. Nem volt ideje utazgatni.  Most eljött az én időm, gondolta. Tervezgette hova, a világ melyik részébe szeretne eljutni. Vágyának listája igen hosszúra sikerült.

Itt abba is hagyta az álmodozást és úgy döntött, hogy majd mindig, ami éppen jön. Nem tervez semmit meg előre.

Másnap reggel úgy döntött, hogy elmegy Bostonba a fiáékhoz. Egy – két hetet szokott máskor is ott tölteni, mindig nagyon jól érzi magát náluk. Van egy külön szoba, amit csak az ő részére rendeztek be. Néhány szükséges holmit gyorsan bepakolt a táskájába és elindult. A ház kapujánál megállt és visszanézett a rózsákra.

– Remélem még viszont láthatlak benneteket drága rózsáim – mondta halkan, és egy könnycseppet morzsolt szét a szemében, majd sietősen távozott.

Megérkezésekor Mia, James felesége volt otthon és nagyon megörült a látogatásának.

A betegségéről senkinek nem szólt, csak élvezni szerette volna még az életét, ameddig a sorsa engedi.  Menyével együtt mentek érte délután a kis Emilyért az óvodába, aki örömében rögtön a nagyapja nyakába ugrott. Hazaérve, James már otthon várta őket és boldogan ölelte át édesapját. Vacsora után korán lefeküdt George, mert az utazás kifárasztotta, hosszú napja volt.

Egy hét olyan gyorsan eltelt náluk, hogy észre sem vették.

– Apa, költözz ide hozzánk, látod van hely bőven és olyan jól megvagyunk – kérte James.

– Tudom, fiam! Köszönöm nektek, hogy ilyen szeretettel vagytok felém – mondta könnybe lábadt szemmel.

– Add el ott a házat, kérlek maradj velünk – folytatta a fia.

– Lehet, hogy egyszer majd annak is eljön az ideje, de ameddig erőm engedi szeretném még anyád rózsáit gondozni – válaszolta.

James nem akart tovább erősködni, ismerte az apját.

– Rendben. Tudod ugye, hogy ez a ház a tiéd is és nálunk itthon vagy – mondta, miközben átölelte őt.

Ottléte alatt észrevették, hogy azért nincs minden rendben nála. Néha megbillen, néha önkéntelenül a fejéhez kap és gyógyszert vesz be. Hol a melegre fogta, hogy csak egy kis fejfájás.

– Apa! Mikor voltál utoljára Davidnál?

– Most, mielőtt eljöttem hozzátok, ne aggódjatok. Ő írta fel ezt a gyógyszert – válaszolta.

– Mitől van ez nálad? – kérdezte gyanakodva James.

– Ó, csak egy kis migrén, ne törődj vele fiam – válaszolta, közben legyintett a kezével.

Délutáni órákban, átjött hozzájuk Mia barátnője, Olivia. A hétvégén partit rendeznek az édesanyja, Megan tiszteletére, aki tanárnőként dolgozott, ám nyugdíjba ment. Az egész családot meghívta az ünnepségre.

A férfi ott hagyta a lányokat, had beszélgessenek és kiment az udvarra a hintaágyba lepihenni. Elmélyült gondolatai álomba ringatták.

Eljött a hétvége, mindenki lázasan készülődött a partira, csak George ült nyugalommal a fotelban és újságot olvasott.

– Apuka, nem készülődik még? Nemsokára indulunk – kérdezte Mia.

– Nem, gyerekek. Ti csak menjetek nyugodtan, én elleszek itthon – válaszolta.

– Apa! Nem már, menj és öltözz gyorsan – kérte James.

– Nem ismerek ott senkit fiam, ti csak érezzétek jól magatokat.

– Nem baj, majd megismered őket. Oliviáékkal, már különben is találkoztál. Légy szíves apa! – kérte kissé határozottabban James.

George, nem akarta megbántani őket, így letette az újságot és átment a szobájába készülődni. El nem tudta képzelni, mit fog ott csinálni a sok idegen között, de gondolta eleget tesz a kérésnek. A legszebbik öltönyét vette fel, had legyenek büszkék rá.  Olyan fessen mutatott, mintha most lépett volna ki a divatlapból. 

– Ez igen apuka! – kiáltott fel meglepetésében Mia, amikor meglátta apósát.

– Büszke vagyok rád apa, nagyon jól nézel ki – dicsérte a fia is.

– Nekem van a legszebb nagyapám! – mondta Emily és átölelte gyorsan.

– Köszönöm szépen gyerekek, igazán jólesett, már ezért érdemes volt így kiöltöznöm – válaszolt mosolyogva.

Mindannyian jót nevettek, vidám hangulatban érkeztek meg az ünnepségre.

Olivia a családjával együtt fogadta őket és bemutatta az édesanyját Georg-nak, mert ők még nem találkoztak korábban. Amikor kezet fogtak Megan hosszan és mélyen nézett George szemébe.

Valami különös varázs fogta meg az asszonyt, első látásra. Legalább ötvenen voltak a partin. Elvegyültek a társaságba a gyerekek külön csoportot alkottak és örömmel játszottak együtt. Ki – ki, evett a svédasztal körül, ki -ki, ivott a bár körül. Szép nagy parkos terület tartozott a házhoz.

George kicsit egyedül érezte magát, mert senkit sem ismert, persze megtalálta a hangot mindenkivel illendőségből. Fárasztó volt számára ez a fajta időtöltés. Megannak, mint ünnepeltnek mindenkire kellett időt szakítania és figyelnie. Megkülönböztetetten gardírozta James édesapját. Többször odament hozzá és sokat beszélgettek mindenféléről.

A férfira, ezek az időszakok üdítően hatottak. Jól érezte magát a nő társaságában, kellemesen eltársalogtak. Leült egy fa alá a padra és nézte a zsongást, ahogy az emberek vidáman beszélgetnek, viccelődnek egymással. Örült, hogy végülis elment hozzájuk. Kicsit kikapcsolódott, de a gondolatai mindig visszatértek, hogy - már csak pár hónap -, ha minden jól megy. Annak különösen örült, hogy megismerhette Megant. Emilyn kívül még nem találkozott ennyire intelligens és bájos nővel, akivel mindenről ilyen jól el tud beszélgetni. Gondolataiból fia riasztotta fel.

– Jól vagy Apa? Gyere, menjünk haza – kérte.

– Igen. Köszönöm, hogy rábeszéltetek az eljövetelre. Végülis, egész jól éreztem magam – válaszolta mosolyogva.

Másnap ő hozta be a postát és az újságok, levelek között talált egy utazási prospektust is.

A kubai fesztiválra tettek ajánlatot. Nagyon megtetszett neki még sosem látta. Egy hetes program, gondolta ez belefér.

Az esti vacsoránál mindjárt el is újságolta a családnak terveit.

– Tudjátok, sokat dolgoztam és szinte sehová sem utaztam. Szeretnék egy kicsit világot látni és úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő időben, világutazó leszek – mondta az arcán kissé kesernyés mosollyal.

– Apa! Ez most, hogy jött? – kérdezte meglepődve James.

– Találtam ma egy prospektust, a kubai fesztiválról és megtetszett – válaszolta, aztán onnan kitudja hová utazom majd – folytatta és a vállát is megrándította hozzá.

– Persze jól teszed, örülök neki, de kérlek nagyon vigyázz magadra és mindig tudjuk, hogy merre jársz – kérte. 

– Természetesen, kapcsolatban maradunk, majd küldök nektek szép képeslapokat a világ minden tajáról – tette hozzá nevetve.

Másnap délelőtt elment, hogy lefoglalja a repülőjegyet. Visszafelé jövet szembe találkozott Megannal az utcán, aki két nagy szatyorral a kezében bandukolt.

– Üdvözöllek kedves Megan! – köszöntötte George.

– Szervusz George! Hát te? – kérdezte.

–  Lefoglaltam a repülőjegyemet két nap múlva utazom a kubai fesztiválra – válaszolta.

– De jó neked – mondta mosollyal az arcán.

– Látom jól sikerült a bevásárlás, segíthetek hazavinni? – kérdezte.

– Hálásan köszönöm, nagyon kedves tőled – válaszolta.

Lelke mélyén Megan nagyon örült, hogy újra láthatja a férfit, hiszen valami nagyon megfogta benne. George észre sem vette magán, milyen más, ha a nő mellette van.

– Tudod George, milyen óriási ötletet adtál – szólalt meg hirtelen Megan.

– Mire gondolsz? – kérdezte a férfi.

– Majdnem depresszióba estem, a nyugdíjazásom miatt. Eddig volt megszokott rend az életemben. Féltem attól, hogy most, mit fogok csinálni, hogyan töltöm el az időmet.  A munkám és a családom szerepelt az első helyen. Nem is gondoltam arra, hogy világot lássak, pedig a szívem legmélyén mindig vágytam arra, hogy eljussak Európába. Párizs, Róma, Velence, igazán gyönyörű városok.  Már arra is gondoltam, hogy keresek magamnak valami nyugdíjas állást. Sokat dolgoztam, azt hiszem megérdemlem a pihenést és igazad van, én is utazgatni fogok a hátralévő kis időmben – mondta az asszony.

Ekkor valami mélységesen szomorú fény csillant meg a szemében egy pillanatra, amit George persze rögtön észre - vett. Megán viszont egy másodperc alatt már újra bájosan mosolygott, így nem akart kérdezősködni.

– Igen, eljött a mi időnk a jól megérdemelt pihenés. Érdemes úgy kihasználni, mindig csak azt tegyük, amihez kedvünk van – válaszolta mosolyogva.

– Nagyon igazad van George, ezt fogom tenni én is. Eddig nem is gondoltam erre, hogy szabadon is élhetem az életem – helyeselt Megan.

Eközben hazaérkeztek, a férfi illedelmesen bekísérte a szatyorokkal és elköszönt.

Megan, komolyan elgondolkodott azon, hogy utazgasson ő is. Elővett utazási programokat és nézegette, hogy milyen lehetőségek vannak Európában. Bár kicsit tartott attól, hogy egyedül utazgasson. Több barátnőjével is felvette a kapcsolatot ez ügyben, de eredménytelenül. Unokatestvére, Susan ráállt, hogy elkísérje őt az európai útjára.

George nagyon jól érezte magát Kubában. Folyamatos programok nem hagytak neki időt az elmélyült gondolkodásra. Estenként persze kavarogtak benne az élmények és a tények érzései. Először most futott át rajta, hogy milyen jó lenne ezt valaki mással is megosztani.  Sokszor eszébe jutott Megan kedves mosolya. Biztosan jól ellennének egy ilyen utazás során. Tovább gondolta, talán…, de nem! Biztosan félreértené. A nagy elmélkedésbe belealudt.

– Te Mia! Figyelj én nagyon furcsállom apám viselkedését. Azt gondolom, hogy jó lenne beszélni Daviddal. Mi a véleményed? – kérdezte James.

– Drágám én nem találom furcsának, hogy vágyik egy kis utazásra. Mindig csak otthon van, vagy nálunk. Lehet jót is tesz neki egy kis kikapcsolódás. Azt látom téged nagyon aggaszt, te jobban ismered őt. Hívd fel Davidot és remélem megnyugtat – válaszolta.

– Jó, igazad van, máris felhívom, remélem nem fog érte haragudni – mondta.

– Szia David! James vagyok.

– Szia, James! De jó, hogy hívsz, már én is akartalak hívni. Hogy van apukád? – kérdezte.

– Remélem jól, elutazott a kubai karneválra – válaszolta kissé meglepetten.

– Tudtam! Tudtam, hogy nem fogja elmondani nektek, ezért is akartam veletek beszélni – válaszolta David izgatottan.

– Megijesztesz, mi a baj? – kérdezte a fiú.

David mindent elmondott a fiának, aki a hír hallatán egyre jobban elsápadt. Könnyes szemmel roskadt a fotelba. Mia, ezt látván tudta, hogy baj van és szeretettel ölelte át férjét.

– James, nagyon kérlek titeket, beszéljétek rá a műtétre, talán ti jobban tudtok hatni rá, hiszen éveket nyerhetne vele. Bármi van azonnal szóljatok nekem – kérte az orvos.

– Rendben David, nagyon szépen köszönöm – mondta halkan, könnyeivel küszködve James.

– Nem tudom mit tehetnék, csak abban reménykedem, hogy nem utazik tovább és Kubából hazatér hozzánk, vagy a lakására, akkor beszélek vele azonnal.

– Igen, hátha rá tudjuk beszélni a műtétre. Megkeressük a legjobb sebészt neki – szólalt meg Mia.

– Addig tegyünk úgy, mintha nem tudnánk és senki sem tudhatja meg – kérte feleségét.

– Persze szívem, úgy lesz – nyugta az asszony.

George küldött egy képeslapot Megannak is. Rettentő nagy örömöt szerzett neki vele. A nő megbátorodott és elkérte a telefonszámát a fiától, hogy felhívja és megköszönje neki az üdvözlőlapot.

A férfinak jólesett, hogy halja a hangját.

– Drága George, most hazatérsz, vagy merre tovább? – kérdezte.

– Még nem tudom, talán Mexikó, vagy Ausztrália – válaszolta.

– És te Megan, mit csinálsz?

– Én az unokatestvéremmel, Susannal elutazom Európába. Látni akarja a torreádorokat – mondta nevetve.

– Az is jó program. Vigyázzatok magatokra, jó utazást kívánok nektek.

– Köszönjük szépen, neked is.

Az asszony, legszívesebben azt mondta volna, hogy menjen velük. Lelkében ezt érezte, de nem volt hozzá bátorsága.

George, elgondolkodott Európán, felkeltette az érdeklődését és szívesen találkozott volna Magannal.  Szívében letagadhatatlanul hiányzott neki ez a bájos hölgy. Bár a tudatával rögtön elhessegette magától.

Az utcán sétálgatva, meglátott egy plakátot, - hajó indul holnap Spanyolországba - felirattal. Gondolta ez egy jel lehet számára. Nem tétovázott, rögtön megvette a jegyet és másnap utazott.

A kikötőbe érve, nem túl messze egy pazar hotel állt. Ezt választotta szálláshelyéül. Az úttól vagy izgalomtól megfájdult a feje és nem érezte jól magát. A gyógyszerét bevette és lefeküdt pihenni.

Reggel az étteremben éppen a kávéját fogyasztotta, amikor meglátta belépni Megant egy hölggyel az oldalán. Sejtette, hogy Susan az. Ezt a meglepetést gondolta, erre nem számított, még akkor sem, ha titkon remélte, hogy valahol majd összefutnak. Felállt és örömteli arccal intett nekik, hogy fáradjanak az ő asztalához. Megan, amikor meglátta nem akart hinni a szemének és olyan boldogság töltötte el, amit már nagyon régen nem érzett.

– George! Te itt? – kérdezte és örömtől sugárzó arccal ölelték át egymást.

– Bemutatom neked az unokatestvéremet, Susant.

Susan, jól végig mérte George-t és majd felfalta a szemével. Persze, ezt Megan is észrevette és csak mosolygott magában.

Természetesen együtt töltötték a napot. Lementek a partra sétálni és ismerkedtek a város nevezetességeivel. Susan szinte rátapadt a férfira, és legszívesebben kisajátította volna magának. George, azonban felismerte a helyzetet és minél inkább nyomult Susan, annál inkább igyekezett távol tartani magától, mert nem szerette az ilyen személyiséget.

Megant kifejezetten bosszantotta az unokatestvére viselkedése, de nem volt joga hozzá, hogy beleszóljon. Ezt nekik kell elrendezni egymással.  Felfedezte, magában, hogy féltékeny. Talán csak nem beleszeretett George-ba, vetődött fel benne. Á, lehetetlen, hessegette el a gondolatot. Kifejezetten örült a lelke, amikor látta, hogy George közömbös Susan iránt és inkább még kerüli. Emiatt kissé kínosan telt a nap.

– Este ismerkedési est lesz. George, ugye maga is ott lesz? kérdezte Susan.

– Köszönöm kedves, de én már nem szeretnék ismerkedni, inkább lefekszem és jól kialszom magam – válaszolta kis iróniával.

Megannak, úgy kellett visszafognia magát, hogy ki ne tör- jön belőle a nevetés. Ezt, jól megkapta gondolta. Csak remélte, hogy észreveszi magát Susan és békén hagyja a férfit.

– Megan, nem is szóltál erről a kiváló férfi ismerősödről.

– A szomszéd fiú édesapja, én is csak most ismertem meg nem régen.

– Úgy látom te szimpatikusabb vagy neki. Biztosan egyedül él pedig.

– Susan! Ő egy özvegy ember – válaszolt Megan kicsit ingerülten, mert bosszantotta a viselkedése.

– Ja, már értem. Kár érte, olyan fess ember – szólalt meg lemondóan.

– Te azért jöttél, hogy felszedj valakit? – kérdezte Megan kicsit megdöbbenve.

– Hát… nem állnék ellent egy jó partinak – válaszolta kihívóan.

– Meg kell mondjam, most csalódtam benned – mondta Megan elhalkuló hangon.

– Nézd. Én még nem érzem magam olyan idősnek, hogy egyedül maradjak azért, mert elváltam - x - éve. Ezt egy jó ismerkedési lehetőségnek tartom és azt hittem, hogy te is ekképp gondolkodsz.

– Értelek, Susan. Tudod, el kell mondjak neked valamit, ezt még senkinek sem mondtam el. Nekem már nem sok van hátra, leukémiás vagyok – vallotta be könnyes szemekkel.

Susan a megdöbbenéstől, meg sem tudott szólalni. Hangulata egy pillanat alatt megváltozott és sajnálattal, sírva ölelte át unokatestvérét.

– Kérlek…, ne haragudj rám…, nem tudtam…, – dadogta.

– Semmi baj, más körülmények között, talán én is másképp reagálok. Emiatt nem akartam egyedül utazni.

– Most, viszont arra kérlek, hogy felejtsd el, amit mondtam és igyekezzünk jól érezni magunkat. Kizárólag azért mondtam el neked, hogy megérts.

– Rendben, köszönöm, hogy megosztottad velem.

Ez a kis beszélgetés kettejük között, azért nem múlt el nyomtalanul. A kezdeti hangulat igencsak alábbhagyott. Susannak már nem volt kedve lemenni az ismerkedési estre és inkább úgy döntött, hogy lepihen. Megannak emiatt lelkiismeretfurdalása lett. Kis pihenés után rábeszélte unokatestvérét, hogy menjenek le a parkba sétálni. Kellemesen hűvös volt a levegő. A bár teraszán leültek egy asztalhoz és kintről hallgatták a jó muzsikát. Egészen feloldódtak a zene hatására.

A szomszéd asztaltól egy férfi odament hozzájuk bemutatkozott és megkérdezte, hogy leülhet – e, majd hozatott a pincérrel egy üveg vörösbort. Megan meg sem mert szólalni, mert látta, hogy Susannak tetszik az ötlet. Gondolta, legalább ő tudjon önfeledten szórakozni. Illedelmesen viselkedett és rögtön megtalálták a közös hangot. Kis idő után felkérte táncolni unokatestvérét. Nagyon jól érezték magukat és Megan örült neki, hogy sikerült túljutnia Susannak a megrázkódtatáson, amit a szomorú hírrel okozott neki. Egy ideig még beszélgettek az asztalnál, majd Megan felment a szobába lepihenni és magukra hagyta őket.

Másnap a férfi, akit Thomasnak hívtak csatlakozott hozzájuk. Megan beszámolt az est eseményéről George-nak, aki igazán örült annak, hogy Susan már nem őt nyaggatja. Persze a betegségéről szóló részt kihagyta. Remekül elütötték az időt így négyesben. Vacsora közben megszólalt Thomas.

– Tudom, azt terveztétek, hogy a bikaviadal után Párizsba utaztok.

– Szeretném megkérdezni tőletek, hogy nem maradnátok - e még itt pár hetet. Olyan jó, hogy megismertelek benneteket.

– Igen, nagyon jó lenne és utána együtt utazhatnánk tovább – folytatta Susan.

Megan, meglepődött és jelentőségteljesen nézett unokatestvérére.

– Susan kedvesem, te maradj nyugodtan. Nekem nincs ennyi időm. Tudod, még szeretném megnézni Párizst, Rómát és Velencét. A családommal is szeretnék még egy kis időt eltölteni.

Susan megértette. George-nak, viszont szörnyű sejtelme támadt e mondat után. Eszébe jutott, amikor Megannal beszélgettek és egy pillanatra végtelen szomorúság csillant meg a szemeiben. Thomas nem értette ezt a közjátékot.

– Drága Megan, ha megengeded én elkísérlek szívesen erre az utazásra és Susannék majd utánunk jönnek, ahol éppen leszünk.

– Ez nagyon kedves tőled George, de…

– Ne szabadkozz, én is örömmel látogatok el ezekbe a városokba és majd együtt hazatérünk – vágott szavába a férfi.

– Ez egy nagyon jó ötlet – szólt közbe Thomas.

– Megan, mit szólsz hozzá? Jó ez így neked? – kérdezte Susan.

– Igen, nagyon köszönöm George, bár tudom, hogy a te terveidben más országok szerepeltek – válaszolta mosolyogva.

– Ó, majd idővel az is meg lesz talán – sóhajtotta megkönnyebbülten George.

A hétvégét még együtt töltötték, aztán Susan és Thomas ott - maradt Spanyolországban. Megan és George elutaztak Párizsba.

Remekül érezték magukat, megcsodálták az Eiffel tornyot és bejártak még sok nevezetességet. Megan néha gyengeséget és fáradtságot észlelt magán, de nem szólt róla, tudta az okát. George egyre sűrűbben vette be gyógyszerét. A lelkük viszont sugárzott az örömteli boldogságtól.

Az asszony most tapasztalta meg, hogy milyen sokféleképpen lehet szeretni valakit. Első perctől fogva mély vonzalmat érzett a férfi iránt, de magának sem merte bevallani és nem is akart erre gondolni, hiszen tudta meg vannak számlálva napjai. Olyan volt ez számára, mintha az utolsó időszakára a sors kegyeltje lett volna. Érzések, melyeket soha nem élt meg. Boldogság, amilyenben soha nem volt része. Érezhető volt mindkettőjük számára, hogy a szívüket összeköti egy mély szeretetszál.

A Szajna partján sétálgattak és leültek egy árnyas padra. George-t ismét szörnyű fejfájás kezdte el gyötörni. Bevette gyógyszerét és kis idő múlva jobban lett.

– Kedves, mi ez a gyógyszer, amit egyre sűrűbben kell be venned? – kérdezte Megan?

A férfi először meglepődött a kérdésen, de úgy érezte, hogy nem titkolhatja tovább előtte, hiszen az út során bármi megtörténhet. Jobb, ha mindennel tisztában van.

Tartozik neki ennyi őszinteséggel, ezért pár percnyi gondolkodás után mindent elmondott. Megan döbbenten hallgatta vallomását, miközben szomorúan gondolt arra, hogy sorsuk mennyire hasonló.

– És te? – kérdezett vissza, miközben sokatmondó tekintettel nézett a szemébe.

– Én is tartozom egy vallomással – kezdte könnyeitől csillogó szemekkel.

Szívszorító volt, ahogyan elmondta történetét, elfogadva a lehetetlent. Nincs más út, már nem lehet rajta segíteni. Most először ölelte át vállánál George az asszonyt és Megan vállára hajtotta fejét. Így üldögéltek hosszasan gondolataikba merülve csendesen, mindketten könnyeikkel küszködve.

– Többé már nem akarom elengedni a kezedet Megan – szólalt meg George.

– Tudod, az én drága Emilymen kívül senki nem volt, akivel ilyen jól megértettük volna egymást. Senki nem ért el a szívemig, bárhogy is próbálkozott. Talán megbocsájtja nekem odaát, hogy még az utolsó napjaimban a te bájos mosolyodat szeretném látni.

– Kedves tőled, nagyon köszönöm, hogy megédesíted számomra az átmenet közelségét – szólalt meg Megan.

– Hűvösre jár, menjünk vissza a hotelbe – mondta George.

Pár napot még maradtak Párizsban, majd tovább utaztak Rómába. Nagyon hangulatosnak találták, nem csoda hiszen az egykori Római Birodalom bölcsője.

Tele van látnivalóval, a Vatikán és lenyűgöző templomok, Colosseum, Spanyol lépcső, Trevi – kút, egyéb műalkotások. Úgy tervezték talán két hetet is eltöltenek itt. Szeretnének mindent végig nézni. Gondolták, Susannék is talán megérkeznek időközben. Nagyon egymásra találtak Thomassal.

A Trevi – kúttól nem messze leültek egy árnyas padra pihenni. Nézték, ahogyan a fiatalok dobálják az aprópénzt a kútba.

– Mi már nem dobunk bele ugye? – kérdezte Megan mosolyt erőltetve az arcára, de szemei a búcsú pillanatát tükrözték vissza.

– Már nem. A mi időnk lejáróban édes – válaszolta nagy sóhajtás közepette George.

Üldögéltek még egy darabig, majd hirtelen a férfi eszméletét vesztette. Megan rettentően megijedt, mire mentőt hívott volna George kezdett magához térni.

– Mi történt? – kérdezte.

– Elájultál – válaszolta az asszony.

– Ajaj kedves! Akkor közel a túlsópart. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen belehasított a fejembe és elsötétült minden. Velencébe még elutazunk egy rövidke időre és aztán hazamegyünk. Úgy látszik túl gyorsan tör a célja felé ez a fránya daganat.

– Igen George, úgy lesz – majd letörölt az arcáról egy könnycseppet.

– Otthon elmondok mindent a fiamnak, bár azt hittem több időm marad az utolsó vitorlabontásig.

– Te, kedves Megan meg kell ígérj nekem valamit.

– Hallgatlak, mond csak.

– Neked is mindenről be kell számolnod a családodnak, ha hazaértünk.

– Persze, tudom. Nem halogathatom tovább én is érzem – válaszolta az asszony.

Lassan visszasétáltak a Hotelbe és lepihentek. Az ízletes vacsora után átmentek a szálloda bárjába. Itt andalítóan lágy zene szólt.

– Táncolsz velem Megan? – kérdezte George.

– Szívesen – válaszolta mosolyogva.

Mindketten érezték, hogy ez az utolsó táncuk. Jó pár nevezetességet még megnéztek Rómában, aztán tovább utaztak Velencére.

A szállásuk ablakából pompás kilátás nyílt az egész városra. Úgy határoztak, hogy egy hétnél tovább semmiképpen sem maradnak. A férfi nem akart bonyodalmakat, tudta az utolsó időszakot kórházban kell majd töltenie és addigra haza akart menni.

Élvezték az ottlétüket, sok látnivaló akadt ebben a csodálatos városban. Gondolával áthaladtak a Sóhajok hídja alatt, ahol az ő sóhajuk is az ég felé szállt. A pár nap gyorsan elszaladt és hazaindultak.

Megant a házuk ajtajáig kísérte, George, majd könnyek között vettek búcsút egymástól. Tudták mindketten, hogy a szivárványon átkelve, majd újra találkoznak a túlsó part fényeiben.

 

Debrecen, 2022. 07. 21.

 

 

 

Több száz éveken keresztül a világítótornyok segítettek a tengerészeknek a tájékozódásban. Írország nyugati partjait körbeveszik ezek a tornyok. Az Atlanti – óceánról érkező hajók mind itt érnek partot. Minden világítótoronynak megvan a maga története.  

Az egyik ilyen épület különös legendájáról suttognak egy kis település lakói. Néha az éjféli órákban fel – fel villanni látszik két halvány zöldes fény, melyek körbejárnak a torony kilátójánál, majd eltűnnek.  Azt rebesgetik, hogy az ott lakó lelke vissza – vissza jár. Az ő történetét meséli el egy idős sokat megélt férfi, akit Konornak hívnak.

Még az 1800-as évek elején egy hajó teljes legénységével süllyedt el itt. A tragédiát a világítótorony hiánya okozta. Ezután építették fel a félsziget nyúlványának végében a tornyot. Pár évvel később kigyulladt, de felújították. Ez mindig menedékül szolgált egy arra vetődő magányos embernek, aki ideig – óráig itt meghúzhatta magát benne. Az épület állaga az idők során folyamatosan romlott, mert nem költöttek a karbantartására. A végén egészen romossá vált.

Az egyik napon a településükre érkezett Brájen és kislánya Kelli. Csak egy – egy szatyor volt náluk, benne pár személyes holmijukkal. Ennek ellenére jól öltözöttek voltak. Konor, akkor még fiatal fiúként a társaival focizott éppen. A férfi odament hozzájuk és azt kérdezte;

– Fiaim! Hol találok én itt egy bentlakásos iskolát?

Előbb elkezdték magyarázni neki, hogy merre menjen, de bonyolultnak tűnt, mert sok kis utcán kellett jobbra – balra fordulni.

– Nem vagyunk idevalók. Elkísérne valamelyikőtök? – kérdezte a középkorú úr.

A fiúk összenéztek, hogy ki legyen az, nem szívesen hagyták abba a futballozást. Kis idő elteltével Konor ajánlotta fel a segítséget.

– Honnan jöttek?

– Nem messze egy közeli nagy városból – válaszolta Brájen szűkszavúan.

A fiú érezte, hogy nem szívesen árulna el többet magukról, így nem kérdezősködött tovább. Az iskola egy félórányira volt, csendesen bandukoltak egyik utcából a másikba.

– Megérkeztünk uram, ez az az iskola.

– Köszönöm, – és egy kis aprót nyomott a kezébe.

A portán bejelentkezett és az iskolaszolga, az igazgatónőhöz kísérte őket, aki már várta érkezésüket.

Nagyon kedvesen fogadták őket. Kelli itt fogja megkezdeni a harmadik osztályt és tizennégy éves koráig marad. A bentlakásos iskola költségeit édesapja már előre kifizette.

– Drága kislányom! Akkor, ahogy megbeszéltük, vigyázz magadra és légy szófogadó. Tanulj szorgalmasan, a hétvégeken tudunk majd találkozni – mondta könnyes szemmel Brájen, majd magához ölelte kislányát.

– Igen apa, ne aggódj miattam – válaszolta szipogva és szemeit törölgette.

A kislányt nevelőtanára, Megan elkísérte a szobájába, hogy kipakolhasson és bemutatta a szobatársának Emilynek.

– Emily! Itt az új szobatársad Kelli, barátkozzatok össze. Ha elhelyezkedett mutasd meg neki az épületet kívül – belül és a vacsoránál időben jelenjetek meg – mondta mosolyogva a nevelőnő.

– Kelli drágám, ha bármilyen problémád adódna, engem bármikor megkereshetsz.

– Igen, Megan néni. Köszönöm szépen – válaszolta megilletődve.

A lányokat magukra hagyva visszatért az irodába.

– Uram, nem kell aggódnia, ez a legjobb iskola. Az ódon falai között vidám és szeretetteljes nevelők és gyermekek laknak – mondta vigasztalóan, mosollyal az arcán Megan.

– Nagyon szépen köszönöm. Kérem segítsenek a lányomnak, még nem dolgozta fel édesanyja halálát – válaszolta meggyötört arccal.

– Önnek van hol aludnia?

– Még nincs, de majd megoldom valahogyan. Munkát keresek, de az a fontos, hogy a lányomat biztonságban tudhatom.

– Két utcával feljebb van egy asztalos műhely és segédet keresnek. Talán szállást is tud adni – említette meg a nevelőnő.

– Köszönöm szépen, akkor megyek és megnézem, hátha szerencsém lesz – mondta Brájen.

A kapun nagy tábla hirdette a felvételt, így Brájen rögtön megtalálta. Ahogyan a kapunál megállt, nagy méretű Akita fajtájú kutya szaladt elé, farkát csóválva és ugatva értesítette gazdáját jöttéről. Nem sokat kellett várnia, megjelenő gazdája visszahívta Dillan nevű kutyáját.

– Nem bánt! Jöjjön nyugodtan – invitálta a férfi.

– Brájen vagyok és az álláshirdetésre jelentkezek – mutatkozott be.

– Gerald vagyok a tulajdonos – mondta.

Megmutatta a műhelyt, majd behívta a házba, hogy megbeszéljék a feltételeket.

– Mivel foglalkozott korábban? Ért a fa megmunkálásához? – kérdezte.

– Amolyan ezermester vagyok. Építési vállalkozásom volt, de sajnos csődbe ment.

– Az, hogyan lehet?

– A feleségem rákos beteg volt, nagyon szerettem, szinte minden percet vele töltöttem. A vállalkozás folyamatosan rosszabbul ment és közben az orvosi költségek mindent elvittek. A házunkat elárverezték, épp csak a temetést és a lányom bentlakásos iskoláját tudtam kifizetni.

– Őszintén sajnálom, fogadja együttérzésemet.

– Köszönöm – válaszolta könnyeivel küszködve.

– Van hol aludnia?

– Még nincs.

– Fel tudok ajánlani önnek egy szobát nálunk addig, amíg nem sikerül rendezni a lakhatását. Holnap kezdheti is a munkát. Hetente tudok majd fizetni, ha megfelel. A szobáért nem kérek semmit sem és teljes ellátást kap majd.

– Az Isten áldja meg önt és családját. Nagyon szépen köszönöm.

– Jöjjön, megmutatom a szobáját.

Éppen elindultak, amikor betoppant Konor a fia.

– Jó napot kívánok – köszönt illedelmesen és kezet nyújtott.

– Isten áldjon meg fiam, mi már ismerjük egymást – válaszolta.

– No, hát honnan? – kérdezte Gerald.

– Volt olyan kedves a fia és elkísért minket a lányommal, a bentlakásos iskolához – válaszolta.

– Igen, segítőkész jó fiú – mondta büszkén az apja.

– Ez lesz a szobája, nyugodtan pihenje ki magát és vacsorára várjuk az asztalunkhoz.

– Nagyon köszönöm a jóságukat, megszolgálom – válaszolta Brájen.

Brájen szorgalmasan és ügyesen dolgozott, hamar megszerették a faluban, mivel mindenkinek segített, akinek csak tudott. Elvállalt minden munkát és lehetőséget, a műhelyben végzett munka után és hétvégeken, hogy mi -előbb talpra álljon. Ha kellett fát vágott idős embereknek, vagy segített bevásárolni, bármit megszerelt.

A lányát eleinte csak az iskolában látogatta. Kelli megértette, min megy keresztül az édesapja és tudta, ahogy lehetséges több időt is fognak tudni, majd együtt tölteni. Brájen megismerte a legjobb barátnőjét Emilyt és a többi osztálytársát. Látta, hogyan dolgoznak a nevelők. Megnyugodott, hogy a lánya tényleg a legjobb helyen tanul.

Egyszer az óceán felé sétálva meglátta a világítótornyot. Rögtön megtetszett neki. Gondolta, milyen csoda jó hely lenne ez neki és a lányának. Lenne munkája és csendes, gyönyörű a kilátás. Egészen eltöprengett rajta, hogyan tudná kialakítani a saját részükre. Szinte romokban hevert, rengeteg munka várt rá, ha belekezdne a felújításba. Ám ez egy cseppet sem vette el a kedvét. Elment a hivatalba és megérdeklődte, hogy mik a feltételek. Nem volt tulajdonosa, így azt mondták, ha felújítja és karbantartja neki adják. A hivatal még örült is neki, mert nem nekik kellett bajlódniuk vele.

Elmondta a tervét Geraldnak, aki örült az ötletnek és megígérte, hogy segít neki, amiben tud. A kimaradt faanyagokat és a műhelyét rendelkezésére bocsájtja. A vele együtt dolgozó munkások is szívesen mentek és segítettek neki a felújításban szabadidejükben.

Először a kőműves munkákat kellett elvégezni, majd hozzáfogott a falépcső felújításához.

A szinteken kialakított két szobát és kis teakonyhát. Mindent a saját kezével szabott, gyalult és szerelt össze. Ágyat, íróasztalt szekrényt, székeket és amire csak szüksége lehetett. A torony tetején felújította a teraszt, majd elkészült a villanyszereléssel. Éjjel – nappal dolgozott. A legcsodásabb világítótorony lett belőle.

Hosszú hónapok után az első hétvége, amikor kikérte a lányát az iskolából.

– Gyere Kelli, mutatok neked valamit – mondta az édesapja, akinek először jelent meg az arcán mosoly.

– Apa! Tényleg egész hétvégét együtt tölthetjük? – kérdezte örömtől sugárzó, ám könnyes szemekkel.

– Igen, kislányom és most már ez mindig így lesz – válaszolta boldogan Brájen.

– Arra, hová megyünk? Ott nincs semmi, csak egy világítótornyot látok – kérdezte a lánya.

– Az lesz kislányom az otthonunk – mondta és megszorította a kezét.

Kelli kérdően nézett rá, de tudta, hogy bízhat édesapjában.

Ahogyan közeledtek egyre jobban látszott az épület pompásan felújított homlokzata.

– Apukám, ezt te csináltad?

– Igen, segítettek a munkatársaim is. Menj csak előre és nézz körül, remélem tetszik majd neked.

A kislány végigszaladt egészen fel a teraszig, mindent megcsodált.

– Apukám! Apukám! Hiszen ez pazar lett olyan, mint egy kastély! – és a nyakába ugorva szorította magához, puszilgatta örömében.

– Örülök, hogy neked is tetszik drága Kellim! Itt fogunk élni.

– De jó édesapám! Sokat dolgoztál érte tudom.

– Az iskoládat, mint tudod tizennyolc éves korodig kifizettem, ha leérettségiztél szeretném, hogy egyetemen tanulj tovább. A hétvégéket és az iskolaszüneteket viszont most már, itt töltheted velem.

– Köszönöm szépen drága édesapám! – könnyes szemmel ölelte magához.

– Csak ketten maradtunk egymásnak kislányom, mindent megteszek érted és a jövődért.

Boldog hétvége volt ez mindkettőjüknek.

Legközelebb, amikor érte ment a lányáért, Megan kísérte ki az iskolából.

– Kelli, nagy lelkesedéssel mesélt az új otthonukról, a világítótoronyról. Ha megengedi egyszer én is szívesen megnézném, annyira kíváncsivá tett – mondta.

– Persze, szívesen látjuk, akár most is – válaszolta Brájen.

– Köszönöm szépen, de inkább vasárnap délután érte megyek Kelliért és majd akkor.

– Ahogy jónak látja kedves.

Kelli és Brájen bementek a közeli városba, ahol éltek. A temetés óta nem jártak ott.

– Gyere vigyünk virágot anya sírjára.

– Igen, édesapám és elmesélem neki, hogy milyen csodálatos helyen lakunk.

– Jó lesz, biztosan látja odafentről.

A sebek ugyan felszakadtak mindkettőjükben, ugyanakkor egy kis megnyugvás is eltöltötte lelküket.  A városban ebédeltek és sétáltak a parkban. Sokat beszélgettek, Kelli elmesélte, hogy osztályelső. Nagyon megszerette Megant és olyanok lettek, mint a barátnők.

– Ennek nagyon örülök kislányom, boldoggá tesz, hogy így megállod a helyedet.

Elsétáltak a régi házukhoz, megálltak előtte kisidőre. Sok emlék rohanta meg Brájen gondolatait. Arcát szomorúság járta át.

– Édesapa! Ne szomorkodjál, a világítótornyunk sokkal szebb, mit ez a ház – és megölelte.

– Igen, kislányom ez már csak a múltunk. A jövőnk a világítótorony – válaszolta, majd tovább sétáltak.

Vasárnap délután, ahogy megígérte Megan elment a kislányért.

– Hú, de varázslatos lett, én láttam milyen volt romos korában. Ez rettenetesen sok munkát igényelt – mondta elismerő csodálkozással.

– Köszönöm szépen. Jöjjön be nézzen bátran körül – szólalt meg Brájen.

– Én megyek és készítek limonádét a teraszon – mondta Kelli.

Megan teljesen oda volt, a torony szépségétől.

– Megértem Kellit, hogy ennyit áradozott róla, valóban tüneményes.

– Örömmel, tölt el, hogy önnek is tetszik Megan. Hallom nagyon jól megvannak a lányommal.

– Igen, nagyon jószívű, szeretetteljes kislány, könnyen beilleszkedett és mindenki szereti. A szorgalmával hamar kitűnt az osztály legjobb tanulója lett.

A teraszon ülve még jó ideig elbeszélgettek. A közeli cukrászdából hoztak süteményt és azzal kínálták Megant. A kilátás festői tájat rajzolt a szemük elé.

– Hú, de elszaladt az idő! Gyere Kelli, menjünk vissza az iskolába.

– Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos délutánt. Igazán jól éreztem magam. Máskor is nagyon szívesen érte jövök Kelliért.

– Nagyon kedves Megan, de nem akarom terhelni vele.

– Ugyan, nekem is kell egy kis változatosság – válaszolta nevetve.

– Szombaton megyek érted kislányom.

– Várlak apa! Legközelebb Emily is velünk jöhet?

– Persze drágám.

A világítótoronynak valami különös vonzereje lett. Brájent sokat meglátogatták a barátai. Megan is sűrűn megfordult és Kellit hol egyik, hol másik barátnője kísérte el.

Időközben Brájen épített egy vitorlás hajót, mellyel bejárták a környék szigeteit. Telt – múlt az idő, Kelli már a felső tagozatra járt. Gondolkodnia kellett a továbbtanulás lehetőségeiről. Az orvosi pálya mellett döntött, ha már édesanyját nem tudta megmenteni, legalább édesapjáért tudjon megtenni mindent.

Megan vonzódott Brájenhez, de magának sem merte bevallani érzéseit. Csodálta a férfi szeretetét, lelki erejét és kitartását. Ő is egyedül élt, mivel idős szülei halála után beköltözött az iskolába és minden idejét a gyerekeknek szentelte. Fiatalkori nagy szerelme Amerikában tanult tovább és soha nem tért vissza, a kapcsolatuk végleg megszakadt.

A férfi érezte Megan vonzódását és kedvelte is, mint egy barátot. Sokat beszélgettek, nem volt ellenére, hogy találkozgassanak és együtt töltsék el a szabadidejük egy részét. Azonban egy bizonyos határt soha nem lépett át, mert nem akart Meganban reményt kelteni, sem megbántani. Szívében felesége helyét soha senki sem tudta átvenni. A fal, melyet köré épített lebonthatatlan maradt élete végéig. Ezt érzete Megan és megelégedett Brájen barátságával.

Kelli az egyetemi évei alatt is hazajárt hétvégenként édesapjához a világítótoronyba. Sok időt töltöttek együtt, hálás volt mindazért, amit érte tett.

Konor amikor felnőtt átvette édesapjától az asztalos műhely igazgatását, melyet nagy örömmel végzett. A fiúval első perctől kezdve jó kapcsolatot ápolt Brájen. Szinte családtagként tekintettek egymásra. Idősödő korában nagy segítségére volt. Kellit úgy szerette, mint a testvérét. Védelmezte, ahogyan egy bátynak illik, mindig számíthattak egymásra.

Az egyik délután elment hozzá, hogy miben segíthetne neki, meg egy kicsit elbeszélgetnek és elborozgatnak gondolta. Brájen, mindig kint szokott lenni a parton, vagy a teraszon, de nem látta sehol, a hajó is ott állt kikötve.

– Hová mehetett? Már késő délután van – merült fel benne a gondolat.

Felment a toronyba, hátha mégis bent csinál valamit. Az ágyán feküdt, azt hitte csak alszik. Ébresztgette, de hiába, meghalt. Csendesen elment. Most már biztosan a feleségével sétálnak együtt egy gyönyörű mennyei parkban. Eszébe jutott, hogy egyszer azt mondta;

– Te, Konor én annyira szeretem ezt a világítótornyot, hiszen minden a két kezem munkája és verejtéke, hogy ha meghalok a feleségemet is elhozom ide és majd együtt üldögélünk a teraszon.

Ekkor, csak mosolygott rajta, de az idő múlásával, amikor a világítótorony zöld fényei éjféltájban megjelennek tudja, hogy ők jöttek egy rövid sétára. Azóta már ismét csak a romjai léteznek, hiszen az idő vasfogának nem tudott ellenállni.

 

 

 

 

 

 

 

 

            Federico nyolc éves kisfiú, aki a szüleivel Olaszországban, Avezzanoban lakott. Ez egy kis városka, melyet hegyek vesznek körül. A község területén főleg családi házak vannak nagyobb földterülettel. A nagyszülei is itt éltek, nem messze tőlük.

            Nyaralásból érkeztek hazafelé, amikor a szerpentinen az autójuk megcsúszott és a szakadékba borult. Szülei a helyszínen, azonnal életüket vesztették. Federico kirepült a kocsiból zuhanás közben és egy faágán landolt. Kisebb karcolásokkal megúszta a balesetet. A nagyszülők nem engedték árvaházba, hanem magukhoz vették, taníttatták és felnevelték.

Nagykorúként már dolgozott és ő segített nekik. Azonban egy vírusfertőzés következtében, mindketten rövid időn belül meghaltak. Federico magára maradt, de mindig becsületesen dolgozott, szerették a munkahelyén. Az igazgatónak egy rokonát, azonban fel kellett, hogy vegye a főnöke. Nem volt más választása, mondvacsinált ürüggyel elbocsájtották. A tartalékait, igyekezett beosztani, de idővel azok is elfogytak, mivel munkát nem talált. Már a ház költségeit sem tudta fizetni, elárverezték a feje felől, így hajléktalanná vált.

A közelben, volt egy nagy parkos terület, ott húzta meg magát egy padon. Látásból ismerték, már megszokott látvány lett, szinte a parkhoz tartozott a kis kopott padjával együtt. Megsajnálták és vittek neki élelmet, forró teát, vagy éppen egy kis itókát, hogy jobban ellehessen viselni ezt a megalázott helyzetet. Ő is próbált alkalmi munkákat szerezni. Ha kellett fát vágott, vagy éppen szenet hordott be. A környéken az idős embereknek, ehhez hasonló fizikai munkával segített kevéske pénzért. Így tengette az életét napról – napra.

Egyik napon, a kora esti órákban, ahogy ott ült a padon, arra lett figyelmes, hogy előbb melegséget érez, olyan szeretetteljeset, majd libabőrözik és valaki megszólítja.

– Federico! Federico!

Körül nézett, de senkit sem látott. Rettenetesen megijedt!

– Ó Uram, ne hagyj el! Hát nem elég nekem ez a nyomorúság, még meg is bolondulok, hogy hangokat hallok! – kiáltott fel.

– Federico! Ne ijedj meg! Nem láthatsz, mert az Őrangyalod vagyok.

– De hallak a fejemben.

– Igen, ezt hívják metakommunikációnak.

– Nem, ez nem lehet! Azt hiszem magányomban megőrültem!

– Nem őrültél meg ez létező dolog, csak sokan nem tudják. Adok neked bizonyságot. Jól figyelj rám! Most menj öt házzal feljebb a másik oldalban és csengess be a gazdához. Kapsz állandó munkát, ellátást és egyelőre a fészerben meghúzhatod magad. De, azután feltétlen gyere ide vissza, mert beszédem van veled. Itt várlak.

Federico elment, ahová az angyal küldte és becsengetett a gazdához. Szó szerint minden úgy volt, ahogyan azt előre megmondta. Hihetetlenek tartotta, csak csóválta a fejét, talán álmodik. A gazda megmutatta neki a melléképületet, ahol meghúzhatja magát. Ez nem álom, hanem valóság, így hát visszament a padhoz és leült. Kis idő múlva, újra átélte a szeretetteljes melegséget és borzongást, majd meghallotta a hangot.

– Most már bizonyságot szerezhettél rólam, hogy valóságos vagyok, annak ellenére, hogy még nem látsz.

– Igen, és nagyon köszönöm a segítségedet.

– Érzékelted a jelenséget mielőtt megszólaltam. Erre figyelj oda, én mindig így fogok jelentkezni neked.

– Igen, értem. Hogyan szólíthatlak?

– Itt az égi világban nem fontosak a nevek. Csak hívj egyszerűen Őrangyalnak. A születésedtől kezdve veled vagyok, nekem ez a feladatom, hogy vezesselek és vigyázzak rád. Emlékezz a balesetre én mentettelek meg, mert neked fontos küldetésed van. A nagyszüleid addig maradtak a földi világban, ameddig szükséged volt rájuk, hogy ne kerülj árvaházba. Most jött el a te időd, azért szólítottalak meg!

– Érdekes dolgokat mondasz, de miért ez a nagy nyomorúság rajtam? Elvesztettem a családomat, az állásomat, a házamat!

– Az életednek ez a szakasza arról kellett szóljon, hogy vezekelsz a korábbi cselekedeteid miatt. Most már meg tudod becsülni a munkát, a pénzt, a javakat, a legkisebb figyelmességnek, szeretetnek is tudsz örülni. Megtanultad az alázatot és azt, hogy mit jelent a család. Leszületésed előtt a lelked felvállalta mindezt a törlesztést, hogy jellemed tisztuljon és fejlődjön.

– Azt mondod, hogy küldetésem van, de mi?

– Még sokat kell tanulnod, olvasnod, de én segítek neked. Holnap ugyan ebben az időben beszélünk, gyere ide. Mostantól a neved, már nem Federico, hanem Ploncia / Híd/, uomo / ember/.

A kapcsolat megszakadt, mintha elment volna az angyal. Ő meg csak ült a padon, mint akinek látomása volt és elmerengett a hallottakon, de kíváncsian várta a másnapot.

– Köszöntelek Ploncia uomo! – jelentkezett be az Őrangyal.

– Azt mondtad, hogy mindig velem vagy, mégis magamra hagytál tegnap?

– Nem, de láttam már fáradsz a sok információtól és nem akartalak tovább terhelni. Ezért megszakítottam a beszélgetést.

– Ha mindig velem, vagy akármikor beszélhetünk nem? Miért kell idejönnöm és miért van szükség arra, hogy ugyan abban az időben?

– Ez csak átmeneti és csak a fizikai tudatodnak van rá szüksége, hogy könnyebben rám tudjál hangolódni. Majd meg fogod érteni. Gyere, most elmegyünk a könyvtárba és megmutatom neked, hogy melyek azok a könyvek, amiket feltétlen el kell olvasnod.

A könyvtárban a polcokról, szinte csak úgy estek lefelé a kezébe a könyvek.

– Hú, ezt mindet? – gondolta.

Az Őrangyal csak mosolygott és másnap a szokott helyen és időben tovább magyarázott neki.

– Muszáj az elméleti tudás ahhoz, hogy megértsd, hogyan működik a világ. A küldetésed során több dologgal fogsz találkozni. Csak úgy tudsz segíteni, majd az embereknek, ha megérted azt, amit a lelki szemeiddel látsz és lelki füleiddel hallasz.

– Látni is fogok? Téged is?

– Igen. Most menj és tanulmányozd át ezeket a könyveket. Ha elkészültél, majd újra beszélünk.

Federico minden szabad percét felhasználva olvasott. A gazdánál nagyon jó helye volt. Munkája mellett háromszori étkezést biztosítottak számára és bért is meglehetősen jól kapott. A melléképületet kifestette és berendezkedett egészen otthonossá vált. Annyira megszerették, hogy szinte családtagként kezelték. Több hónap is eltelt, de nagyon sokat tanult és már sok mindent megértett.

– Köszöntelek Ploncia uomo! – jelentkezett be ismét az Őrangyal. Látom sokat fejlődtél.

– Igen, hálásan köszönöm a vezetésedet és segítségedet.

– Most pedig, láss hozzá a feladatodhoz.

– De mit kell tennem?

– Járj faluról – falura, városról – városra. Meséld el a történetedet mindenkinek, hogy tanulhassanak belőle. Segíts az embereken, kikkel utadon találkozol. Kinek jó szóval, kinek tanítással, kinek fizikai segítséggel, vagy lelki segítségnyújtással. Nem leszel egyedül soha, ne félj. Áraszd a szeretetet magadból mindenki felé. Most már bármikor hallhatsz és láthatsz, ha a fókuszodat az égi világra emeled. Ne feledd! A tanulás egy folyamat, mely örökké tart! A neved pedig nem véletlen Ploncia uomo /Hídember/. Összekötöd a Földet és Eget, mert látod a láthatatlant és hallod a hallhatatlant. Kaptál bölcsességet a megértésükhöz, de nem a magad hasznára, hanem másoknak útmutatásul. „Ingyen kaptad, ingyen add tovább!”

            Federico, összepakolt egy kis batyut és nyakába vette a világot, hogy küldetését beteljesítse. Az őrangyala útmutatása szerint segített ahol tudott. Ahol halottat temettek, vigaszt nyújtott, mert elmondta, hogy az égben vannak angyalok és a lélek tovább él, csak a földi ruha az, ami porrá válik. A háborgó lelkeknek megmagyarázta, hogyan függ össze a jelenlegi élete, a korábban másoknak okozott szeretetlenéggel. Saját történetén keresztül sokaknak utat mutatott, tanított. Megérttette az emberekkel, hogy nincsenek véletlenek, hanem mindig, minden okkal történik. A szeretet mindennél nagyobb fegyver. Az élő hit pedig a legnagyobb kegyelem és áldás. Mindenhol csak úgy ismerték, hogy a Ploncia uomo.         

 

Debrecen, 2021. november 20.

 

 

 

 

 

              Melina, huszonkilenc éves és felszolgálóként dolgozik Lyonban, az egyik étteremben. Késői gyermeke szüleinek, akik már elhagyták e földi világot. Egyedül él az örökségül hagyott szülői házban.

            Sokat dolgozik a megélhetéséért, a borravalókkal együtt sem jut luxus kiadásra. Ennek ellenére vidám természetű lány, nagy baráti társaságában jól érzi magát. Lara a legjobb barátnője, szinte testvérként szeretik egymást.

Az egyik éjszaka túlórázás után kimerülten ért haza. Holt fáradtan ledőlt a kanapéra és azon nyomban mély álomba merült. Egy csodálatos szigeten járt álmában. Az óceán habjai mosták lábát a homokos parton. Ameddig a szem ellátott a víz kékje egybemosódott az ég kékjével. Mélyen szívta magába a sóval telített levegőt, mely átjárta az egész testét. A csend nyugalma elárasztotta lényét. A parton pálmafák és napozóágyak. Kissé távolabb egy koktélbárt látott. Megszomjazott és odament, hogy igyon valamit. A szomjúság érzete felébresztette. Azonban nem akarta kinyitni a szemét, szinte félt, hogy el kell szakadnia ettől a lenyűgöző tájtól. A tudata megébredt és már nem volt visszaút az álom helyszínére. Mindig szeretett volna ilyen kirándulásra elutazni, de nem volt rá anyagi lehetősége. Szomorúan konstatálta, hogy csak álom volt, de azért is hálát érzett, hogy legalább álmában ott járhatott. Csodálatosan indul ez a nap gondolta, mert már a Nap korongja derengett az égen. A szabadnapján ráért volna még pihenni, de annyira izgatott volt, hatása alatt állt az álmának, hogy alig bírt magával. Nagy lelkesedéssel mesélt róla Larának, amikor találkoztak délután. Ő egy cégnél könyvelő és egyedül él, mert a vőlegénye pár éve motorbalesetben meghalt. Igazi támaszai ők egymásnak.

Több mint egy hónap is eltelt már, az idő ősz fele járt. Egy reggelen postás csengetett be Melinához. Felkapott egy kis kabátot és kiment a kapuhoz. Hivatalos leve érkezett és alá kellett írnia, hogy átvette. Meresztgette a szemét, mert külföldről jött és címzést is ellenőrizte rajta, hogy valóban az övé e. Nagy izgalommal bontotta fel. A hivatalos levélben röviden az állt, hogy egy távoli idős rokona meghalt, mivel nem volt családja, így a hosszas kutakodás után ő a legközelebbi hozzátartozója anyai ágon. Ezért őt illeti az öröksége. A megjelölt időpontban és helyen, a hagyatéki tárgyaláson köteles megjelenni. Előbb azt gondolta valaki viccel vele, de forgatta az okiratot és minden szempontból hitelesnek bizonyult. Érezte, hogy le kell ülnie, mert majd elájul. Hirtelen fel sem tudta fogni az egészet. Amikor kissé lehiggadt, megijedt. Hiszen semmit sem írtak, hogy milyen örökségről van szó, lehet adósság, hitel, pénz vagy ház ahol lakott. Pörögtek a gondolatok a fejében egésznap. Alig várta, hogy mindezt megossza Larával, este úgy is átmegy hozzá, hiszen csak egy pár házzal lakik arrébb.

Este hét körül becsengetett hozzá.

– Szia, Lara! – köszönt fülig érő szájjal.

– Szia, Melina! – mi történt?

– Egy lendülettel átnyújtotta a hivatalos okiratot. – Nézd, mit hozott ma reggel a postás. De ülj le!

Lara elkezdte olvasni, majd felkiáltott.

– De…, hát… ez óriási!

– Igen, de nincs benne, mi az örökség tartozás is lehet vagy bármi – mondta kissé gondterhelt arccal.

– Ez, igaz – válaszolta.

– Lara! Mond, hogy eljössz velem!

– Persze drága barátnőm, nem hagynálak egyedül egy ilyen úton és helyzetben.

– Láttad? Két hetünk van.

– Igen ez egy kicsit problémás nekem, de megoldom, ne félj – nyugtatta Melinát.

– Addig viszont utána kell néznünk, hogy milyen jog és kötelezettség illet meg. Mauritiuson, milyen jogszabály van érvényben ezzel kapcsolatban.

– Melina, én meg tudom kérdezni a vállalati jogászunkat.

–Az nagyon jó lesz! Köszönöm! Még van egy kis probléma Lara. Az utazás költségeit, hogyan oldjuk meg?

– Kérünk fizetési előleget, csak nem utasítják el, ez mégis csak egy hivatalos út – válaszolta magabiztosan.

– Rendben, akkor készülődjünk a nagy utazásra – mosolygott hozzá Melina.

Megkapták mindketten a fizetési előleget és a két hét nagyon gyorsan eltelt. A fővárosába, Port Louisba szólt a hivatalos idézés. Mind ketten nagyon izgatottak voltak, hogy vajon mi vár ott rájuk. A hivatalos eljárás ripp – ropp megtörtént Az adat egyeztetést követően felolvasták Paloma néni által hátra hagyott örökségét. Az Indiai – óceán partjának közelében egy kastélyszálló, valamint némi megtakarított pénzösszeg. A kulcsokat rögtön át is adták, a pénzzel együtt.

– Lara, csípj meg, hogy nem álmodom!

– Nem álmodsz Melina, mind ez velünk történik! – majd nyakába ugrott és szorosan ölelték át egymást örömükben.

– Menjünk, nézzük meg az a kastélyszállót gyorsan! – kiáltotta Melina.

Amikor odaértek, még a szájuk is tátva maradt. Káprázatos környékben állt egy barokk stílusú kastély, hozzá egy hatalmas pazar park. A kastély előtt egy nyolcszögletű szökőkút, melynek szögleteiben egy nagyobb és mellette két kisebb gömbölyű világító test. Olyan volt, mint egy kis ékszer. Az óceán partja úgy kétszáz méterre lehetett.

– Ezt nem hiszem el, ez egy varázslat! – mondta Melina, szavakat nem találva.

– Mintha egy mesébe csöppentünk volna – szólalt meg Lara. Menjünk le gyorsan a partra is.

Melina, az örömkönnyektől meg sem tudott szólalni szinte, majd hirtelen felkiáltott a parton sétálva.

– Lara! Én itt jártam álmomban! Emlékszel?

– Tényleg! Ez fantasztikus! Melina, megálmodtad előre!

– Sosem gondoltam, hogy az álom valósággá válhat – mondta csendesen Melina.

– Van egy hetünk, élvezni ezt a pompás helyet. Ez idő alatt azonban el kell dönteni, hogyan legyen tovább, mihez kezdesz vele?  – kérdezte Lara.

– Nem tudom, hogy eladjam, vagy megtartsam.

– Majd átnézzük az iratokat, hogy megéri –e üzemeltetni, biztosasan találunk számlákat, vagy könyvelést – javasolta Lara.

Már esteledett és a vörösen izzó Napkorong megközelítette a víz felszínét.  Sirályok még körözve kerestek maguknak élelmet. A távolban egy – egy csobbanás jelezte delfinek jelenlétét a csendes hullámok között.  A két lány ámulatba esve, szavak nélkül csodálta a lenyűgöző óceán életterét. Hűvös szellő megborzongtatta bőrüket és visszamentek a kastélyba. Az irodában minden szükséges iratot megtaláltak, Paloma néni nagyon precíz könyvelést végzett. 

– Melina, szerintem ezt megérné fenntartani, a te végzettségeddel vezethetnéd is ezt a szállót.

– Igen, jó lenne, de mi lesz az otthonommal? Nem akarom feladni és ráférne egy kis felújítás az épületre és a parkra is. Látszik, hogy jó egy évet be volt zárva. Valamint a személyzet kérdése is ott van.

A lányok elmélyülten gondolkodtak. Nagyon sok dolog megfordult a fejükben. Sajnálták volna elveszíteni ezt a lehetőséget és szívük mélyén, legszívesebben már haza sem mentek volna. Egész éjszaka tanakodtak, majd elhatározták, hogy feladják a Lyoni munkahelyüket és közösen megnyitják a kastélyszállót.

Az alkalmazottakról találtak egy névsort, sorra felkeresték őket, legtöbbjük igent mondott a felkérésre. Paloma néni megmaradt tőkéje fedezte a kezdeti költségeket. Alig fél év alatt megújult a gyönyörű park és a kastély épülete. Készen állt a nyitásra.

Időközben Melina és Lara bejárták a szigetet és gyönyörködtek a sokféle templomban. Indiai, Afrikai és Kínai kultúra is megtalálható Mauritiuson. Megcsodálták a sziget belsejében található Le Morne hegyet és a Chamarel – vízesést, mely lélegzetelállító volt.    Fantasztikus látvány tárult a szemük elé, amikor egy teaültetvényhez érkeztek. Megismerkedtek az őslakosokkal és szívükbe zárták őket. Már egész otthonosan mozogtak a szigeten.

A rekonstrukciós munkálatok során Lara közelkerült Lucashoz, a tájépítészhez, aki első látásra beleszeretett a lányba. Szerelmük folyamatosan bontakozott ki. Nem tudott ellenállni a fiú, ragyogó, tiszta kék szemeinek. Boldogok voltak és az esküvőt tervezték. Úgy gondolták, hogy a kastélyszálló megnyitásával egybekötik. Hatalmas ünnepséget szerveztek. Melina, szívén viselte barátnője sorsát és együtt örült vele, hogy megbízható férfi oldalán láthatja.

Az egyik reggelen, mindhárman kimentek szörfözni. Ragyogó napsütés volt, élvezték a hullámok taraját. Már délfelé járt az idő és gondolták, hogy visszamennek a kastélyba ebédelni.

– Lara, Lucas! Menjetek, induljatok el. Én még maradok egy kicsit, de nemsokára megyek utánatok – szólt Melina.

– Jó, de ne várass meg minket nagyon, mert igencsak éhesek vagyunk – mondta nevetve Lara.

Lara és Lucas éppen, hogy beértek a kastélyba, amikor hirtelen hatalmas szélvihar kerekedett, villámok cikáztak a dörgéstől szinte nem hallották egymás hangját. 

– De jó, időben visszaértünk – mondta Lucas.

– Melina! – kiáltott Lara.

– Remélem, már a közelben jár – szólt Lucas.

Az ablakon keresztül figyelték az utat, de hiába a lányt nem látták közeledni. Rettenetesen megijedtek, hogy mi történhetett vele.

Melina még szörfözött, amikor a tajtékzó szél felkorbácsolta a hullámokat. Magasba emelte, majd olyan erővel dobta le, hogy a lány nem tudott a víz felszínére kerülni. Szerencsére még ott volt Thomas, aki mentőorvosként felügyelte a partot. Rögtön észrevette és a mélybe merült. Óriási küzdelem után sikerült a testet partra húznia. Azonnal megkezdte az újraélesztést, hívott segítséget a közeli kórházból. Már majdnem feladta, a könnyeivel, visszafojtott érzéseivel küszködött, amikor Melina elkezdett köhögni.

– Köszönöm, megmentette az életem – mondta alig hallhatóan.

– Nincs mit, akár az életem árán is – válaszolta az orvos kicsit megkönnyebbült mosollyal az arcán.

Ekkorra, megérkezett a mentő és beszállították megfigyelésre. Thomas vele ment, útközben értesítette Laráékat a történtekről. Látásból, már ismerte őket, mély érzelmeket táplált Melina iránt, de nem mert közeledni hozzá. Lucas és Lara, azonnal kocsiba pattantak, utána mentek a kórházba. Vizsgálatok során kiderült, hogy némi zúzódással megúszta a kalandot. Hálásak voltak Thomasnak és meghívták hétvégén vacsorára, amit nagy örömmel elfogadott.

Vidám este volt, sokat beszélgettek, nevetgéltek. Az orvos le nem vette szemét Melináról egy pillanatra sem. Lara és Lucas előtt nyilvánvalóak voltak Thomas érzései. Melina, pedig csak szégyenlősen mosolygott. Hosszú, barna fürtjei arcába hullva takarták el néha szelíd mosolyát. Már az első alkalommal felfigyelt Thomasra a parton, nem lehetett nem észrevenni. Többször csalódott már a férfiakban és nem akart hiú reményeket táplálni. Gondolta egy ilyen férfinak minden ujjára legalább tíz nő jut. Nem akart ezek közül csak az egyik lenni. A vacsora alkalmával volt lehetősége jobban megismerni. Tetszett neki, hogy visszafogott, komoly és kitartó. Későre járt elköszöntek kedves vendégüktől.

Melina szemére nem jött álom, folyton Thomas arca lebegett előtte. Erős vágyakozás lett úrrá rajta. Hirtelen, olyan hiányérzete támadt, hogy egy percet sem bír ki nélküle. Tudta lelke mélyén, elérkezett számára az igaz szerelem.

Az orvosnak, Melina sötét szemei égették szívét. Nem tudott rá más gyógyírt csak a lány, ölelő karjait. Elhatározta, randira hívja és bevallja érzelmeit. Félre teszi félszegségét, mert a bizonytalanság lassan felemészti.

Pár nap múlva összefutottak a parton és Thomas megkérte Melinát, hogy este találkozzanak. A lány örömmel mondott igent. Az orvos piros színű, szív alakú mécseseket rakott a homokba útjelzőül. A romantikus fények végén várta szerelmét egy óceán parti vacsorával egy szaletliben. Az asztalon gyertya és pezsgő a poharakban, ezzel készült meglepni szíve választottját. Melina a meghatottságtól alig tudott megszólalni. Hosszúra nyúlt az érzésekkel tele találkozás. Thomas végül hazakísérte Melinát.

A boldog estét, több örömteli együtt töltött idő követte. Egy év elteltével megkérte a lány kezét, akinek élete legszebb álmát váltotta valóra azzal, hogy férjhez mehetett élete szerelméhez. Házasságuk hosszú és szeretetteljes volt. A kastélyszállót felvirágoztatták, ahol Larával és Lucassal éltek együtt, mint egy nagycsalád. Az idő múlásával gyermekeik vitték tovább a szülők álmát.

 

Debrecen, 2021. augusztus 30.