Varga H Mária

Hófehér haját kalap takarta,

amely reggeltől estig volt rajta,

gyermeki szemem elől takarta,

fájó szemét lássam, nem akarta.

Meséit mindig nagyon szerettem,

rég időkről sokat regélt nekem,

nyomában voltam, úgy segítettem,

közben a szép szavakra figyeltem.

Olyan ízes szavakat hallottam,

nagyon sokszor szájtátva ámultam,

e kedves szavakat megtanultam,

unokáimnak mind-mind átadtam..

Édesanyám kopott kamra ablaka,
virágoskertjére nézek ki rajta,
sokat ültem a nyitott ablak előtt,
csodáltam a törött üvegek mögött.
 
Őszi simogatás, kitárt ablaknak,
csodás virágszirmok régen lehulltak,
csörgős kukorica ragyog előttem,
régmúlt időket vele felidéztem.
 
Elfeledt' rozsdás kulcsok felakasztva,
nincsenek már azok régen használva,
szorgos kezei, messze fenn járnak már,
mese szép virágoskertje rég kopár.
 
Rozsdamarta búval áll az ablakba,
kormos üvegével az öreg lámpa,
ó, bárcsak lenne, kinek még fényt hozzon,
nincs már, ki kopott kanócot meggyújtson.

Ablakomat én kitártam,
fájdalmamat eldaloltam,
kiskertemben a virágok,
búslakodtak csodás szirmok.

Bánatomat sírtam nekik,
magányomat hogy érthetik,
szirmaikat mind becsukták,
színtelen lett ez a világ.

Álmaimban itt vagy velem,
jéghideg már mindkét kezed,
szemed fénye, mint a szirmok,
mindörökre lecsukódott.

Zongorámat én lecsuktam,
nem száll többé már a dallam,
elnémultunk mind a ketten,
társam lett e sötétségben.