Varga H Mária

Szilveszterkor egymagamban,
üldögélek gondolkodva,
számot vetek eltelt évről,
kettőezertizennégyről.

Keserves volt sok embernek,
tizenötben reménykedhet?
Remény hal meg utoljára,
mondja nekem ezt a fáma.

Nem is tudom miben higgyek,
kételyeim sűrűsödnek,
lesz-e itt még szebb a jövő,
szívet-lelket melengető.

Vagány vagyok, mondják sokan,
attól függ, hogy mit gondolnak,
csúcsszuper már nem lehetek,
bevállalós azért lettem.

Bátorságom jaj... hibádzik,
kalandvágyam ingadozik,
néha vagyok eszméletlen,
elképesztő szerelésben.

Fütyülök én a divatra,
ami tetszik rám aggatva,
indulok a Körös partra,
rám borul majd fűzfák árnya.

Lóden kabátomnak alja,
lengeti szél a nyakamba,
piros kalap karimája,
huncut szemem eltakarja.

Huncut mosoly csábos ajkadon,
szemed most miért titokzatos?
Próbálok belőle olvasni,
lecsukott szemed nem engedik.

Édes csókod árulkodó,
ölelésed megnyugtató,
némán állunk szemtől szembe,
mily' titok ez a szemedbe?

Vörös rózsa illatától,
bódulok a gyötrő vágytól,
szívem a szívedet kérte,
adom enyémet cserébe.

Ékszer doboz a kezedbe,
könnyek szöknek a szemembe,
nem elég a szíven neked,
a kezemet is megkérted.