okeanus blogja

Ha nem figyelsz leesik kezed, 

erősen fogsz, de alig ölelsz,

és karmolássá mímel szemed,

hangokra csak magadban felelsz,

karcoltan jelez, int pár karod;

hogy nem ezt akarod...

 

széked süvöltve ha megnyitom,

kerget tisztulást bamba titok,

barnás ringó trónon, hol riansz

résen füllentve gyónásait, 

ám lehűteni rest a meleg,

a fázás égető foltjait...

Merülvén húzza vonalban erejét a nap,

fénylik ég, barnásul a pudva rothadása,

kavicsot hord a szél, fiai szertefutnak,

s csuklik szöges fedele az ősi avarnak,

 

meghalt a mítosz, odalett a véres átok,

a sötét még vissza-visszanéz, hogy elhordja,

mit a lég hagyott, döngölő sárnak, piszoknak

és máris ásít a táj torka, hogy belátni;

 

mi minden nincsen itt, minek üdvös volna,

a gondos inas közel sem bárgyú szolga,

aki betűt és értelmét összehordja...

 

buvik sötét párnájából a látható,

kemény pihéjét hétköznapon porolva

s szétterül gátjain át a mindenható.. 

Ködben, sárban, vakított a fűben

kétes lyuk a néma űrben,

veretlenül, ám csupa kéken,

legyőzőm keresem kevélyen;

történek csak a lecsurgó időben.

Tudjuk, hogy összetartozunk,

én töprengek, te könnyezel hogy élsz,

mégis közénk nőtt a kicsinyes félelem,

tér és idő hegyei és szakadékai;

mint rideg hó fed és köd lep el,

de csak a múltunk szemérme ez....

 

Ekkor sírósan ágyba kényszerít a dac

mint hasztalan hernyót a fagy,

ragacsos nyálban bújva meg

és fetrengve. várva, hogy kibontsanak...

 

Aztán megint szeretlek,

áthajolok ágyadon,

s te hozzám érinted arcodat...