Éjszaka indulok

Kőszikla magány, a világ csupa rozsda,

Nem fűrészel a fűrész, nem üt a kalapács.

Véget ért a láz, uram mondtad, a könny nem aláz.

Utak, mik nem visznek semerre, viharok, mik

Fáradtan zuhannak a földre, fűszálat se rezzentve.

Itt volt még valami tegnap, de mára csak a kő és

a  salak. Nem ép itt semmi, nincs már kéz, nincs

erő. Mi szép volt, azt áztatja most, a fekete könnyeső.

Hiába folyik a vér, semerre  út, semerre cél.

Ha most elesel, az út véget ér.

Itt volt még valami tegnap, valami szép, de

most szúr és sebez, az összetört múlt, nem

kegyelmez!

Nem hajt, nem űz a vágy, nincs már ki csókolja

a szád. Nincs már itt semmi, állj, minden csupa

rom, alatta álmod, egy letaposott rózsaszál.

Hiába áztatja könnyed is, világ mocska oly vastag,

hogy azt lemosni rólad nem tudja, sem folyó,

sem tengerár.

S szívemben viszem a maradt szépet, de hogy

szörnyű sebeimet ne lássátok, éjszaka indulok

az útra, hogy elbújjak előled te szennyes élet,

el, a tiszta Holdra!