lanyigeza blogja

Örök magyar költök verseit olvastam eddig,
Így volt ez egy jó ideig, pontosabban keddig.
Ekkor kíváncsiságból, modern verset olvastam,
Amitől oly komolyan, össze is zavarodtam.

Mivel magam is szerettem volna verset írni,
Eldönteni sehogy sem tudtam, kinek kell hinni.
Mindezideig soha sem okozott az gondot,
Hogy valaki most verset, vagy éppen prózát mondott.

Megfigyeltem a régi nagy költők verseit,
Ők verseikben a véletlenre, nem bíztak semmit.
Minden versnen volt érdekes, érthető tartalma,
S a verssorokban azonos a szótagok száma.

Ezért is van a versnek bizonyos dallama,
Ezzel is kiegészül, a versírás fogalma.
A verssorok végei, kellemesen rímelnek,
Élvezetet nyújtva ezzel az emberi fülnek.

Verset olvasva, beáll agyunk a szótagszámra,
Rátalálva a végén, a rímekre magára.
Bizonyos szótag után, olvasó a rímre vár,
Teljesen jogosan hiszi azt, hogy neki az jár.

Használnak verseikben, kis és nagy betűket,
Sőt nem mellőzik sehol sem, az írásjeleket.
Nem tehetem, hogy erre jó példát ne hozzak fel,
Nagyon hiszem azt, hogy erre Arany megfelel.

"Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja, nagyokat döf rajta."
Megemlíthetnék még, számtalan nagy magyar költőt,
Kiknek  művei túlélnek nem egy emberöltőt.

E költők meggyőzően elhitették azt velem,
Hogy egy igazi örök vers, nem lehet másmilyen.
Az aki a felsorolt ismérveket fejrúgja,
Írása miért vers, a laikus honnan tudja.

Én magam is e laikusok közé tartozok,
Írni a fenti ismérveket tartva akarok.
Ez az írásom, valójában segélykiáltás,
Helyes-e vajon ez az egyéni meglátás?

Jó néven venném, ha hozzáértő kioktatna,
Végre én is megértsem, mi is a vers fogalma.
Arra a kérdésre is szeretnék választ kapni,
Kinek akarunk verseinkkel valamit adni?

Ha versírásom csak fiókom számára lenne,
Akkor is persze, igaz örömet lelnék benne.
Elismerés, az alkotás mozgató rugója,
Azt pedig csak az olvasóknak tömege adja.

Tehéncsorda tarkítja, a szép zöld mezőt,
E szép látvány várja, az ideérkezőt.
Megtörténik, hogy a nagyváros zajából,
Az ember menekül, kikelve magából.

A nagyváros elviselhetetlen zaja,
Sok idegrendszeri zavar, legfőbb baja.
Ha a nagyváros már idegeinkre megy,
Érintetlen természet ölelése kegy.

Éppen egy ilyen felzaklatott alkalomból,
Egy csodás szép mezőn, szálltam ki kocsimból.
Itt megláttam a legelő tehéncsordát,
Elfeledtem a nagyváros minden gondját.

Tehenek nyugtatóan, szépen legeltek,
Néha egy-egy bőgés verte fel a csendet.
Érdekes, nem volt egyáltalán zavaró,
Míg szájukban harsogott a fűtakaró.

Egy lombos fa árnyékából néztem őket,
A csendet, gondtalanságot élvezőket.
Csordás Nap elől, kalapja alá bújva,
Csendesen figyelte, hogy legel a csorda.

A tehenek többsége, higgadtan legelt,
Aki kivált, néhány puli visszaterelt.
Néztem őket csendesen, mélázva délig,
Így a munkámról, megfeledkezve félig.

A csordásnak, pulikhoz intézett szava,
A csordát elkezdte terelni máshova.
A pulik nagyon jól értették dolgukat,
Csorda megszállta az itatóvályúkat.

Tűző napon jólesett a hűsítő víz,
Csorda körül, terelő puli, volt vagy tíz.
Magam is eközben, igen megszomjaztam,
Várt a sok munka is, a zajos városban.

Barátok észrevették, jókedvű vagyok,
Közöltem velük, hogy sétáltam egy nagyot.
Amerre jártam, egy egész más világ volt,
Ott a természetnek, meghitt csendje tarolt.

Munkám valahogy, vidámabban csináltam,
Hogy dalra ne fakadjak, arra vigyáztam.
Otthon a lakásomba, vidáman léptem,
 Egy szép terített asztal várt rám készen.