lanyigeza blogja

A nőket ünnepelni, évente kevés egy nap,
Nélkülük elképzelhetetlen, tegnap és holnap.
Tizenhárom éve, gyakorló nagytata vagyok,
Van hat szép unokám, akik még nem túl nagyok.

Elnézem, mennyi velük az aggódalom és gond,
Szerető szívem ezért, mindenért csak hálát mond.
Az aggódalom jelen van, ha nem is betegek,
Istennek örök hála, jaj csak ne is legyenek.

Az úton, iskolában nehogy baj érje őket,
E gond bizony, egyformán terheli a szülőket.
Női szív azonban, jobban kiveszi részét,
A nő jobban átérzi az életnek egészét.

Persze, nem csak érzelmileg van jelen a nő,
A családot érdekli, hogy a fazékban mi fő.
Igaz, a munkahelyén, nyolc órát ledolgozik,
Azért a fáradság rajta, szinte meg sem látszik.

Ne feledjen, férjével mindig kedves lenni ám,
A férj ezt viszonozza, március nyolcadikán.
Sok férj azt gondolja, nem dől össze ez a világ,
Ha ajándéka nemes és szép, csak egy szál virég.

Szüntessük meg egy kicsit, a léha tréfát,
Nem illik ilyenkor összehordani fűt-fát.
Megérdemlik a nők az őszinte hálát,
És azt nem csak egy napon, hanem, egész éven át.

Minden közmondás egyben egy nagyon tömör bölcsesség,
Hosszú időn át tömörödött, ehhez nem fér kétség.
Minden sikeres férfi mögött, ott áll egy erős nő,
Sőt még a bánatát is eloszlatja, ha gyengéd ő.

Mindegy, hogy fiatal-e még ő, vagy már elmúlt hatvan,
Nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy: "Anya cak egy van!"
A férfi, a teremtés koronája, büszkélkedik,
Az igazság, tudjuk a koronát a nők viselik.

A gyenge nő csak olyan erős és nem emel panaszt,
Ha éjszakákon, beteg gyermeke mellett virraszt.
Ő az ki éjjel is éber, ki fáradtan küszködik,
Mikor a gyermeke felébred, mert rosszat álmodik.

Azt mondják sokszor, az idő mindenre talál gyógyírt,
Kivéve a férfi szívet, mert azt csak egy nő gyógyít.
Ezért hát mi férfiak, hogy ne fájjon soha szívünk,
Háláljuk meg a nőknek, van rá mindig egy bő évünk.

TÖPRENGÉS

Hogy mikor voltam gyerek? Mondhatom elég rég,
Most már úgy érzem mindig, hogy időm nincs elég.
Hogy az idő mi, azt én bárhogy is gondolom,
Próbálom saját kézzel megfogni, nem tudom.

Fiatal koromban, nem éreztem úgy súlyát,
De most idősen, már nyomja az ember vállát.
Az időnek múlása, függ attól is nálunk,
Hogy a WC ajtó, melyík oldalán várunk.

Idővel versenyt futni, szűntelen próbálok,
Ettől a versenytől soha meg nem hátrálok.
De ahogy fejem fölött múlnak az évek,
Nem jut mindenre idő, én csak attól félek.

Az idő előttem jár, megfogni nem tudom,
Mennyi belőle az enyém, tudni akarom.
Úgy vélem az idő, nem saját tulajdonom,
Van rá használati és élvezeti jogom.

Mikor hajszolom magam, vagyok gyors és lassú,
Magam utol nem érem, bár az út hosszú.
Tenni, alkotni akarásunkra jellemző,
Általában több a feladat, mint az idő.

Talán néha, magamtól is okosabb vagyok,
Ilyenkor úgy hiszem, másnap majd jobbat írok.
Az előző napi alkotásba javítok,
Attól jobb lesz-e? Abban már biztos nem vagyok.

Amit ma alkotok, tizenkilenc felé húz,
A holnapi pedig már, egy híján majdnem húsz.
Ma amit leírok, mire eljön a holnap,
Vajon okosabb lettem, hogy nem tartom jónak?

Legyen az akár jelen, vagy jövő idő,
Töltsük meg tartalommal, ne maradjon meddő.
Akad még naponta, megannyi kétely,
Mely az embert amészti, mint pusztító métely.

Mindenki előtt ott áll az olvasztótégely,
Vlami nagyot alkotni benne, az jó hely.
Tehetség kérdése, hogy az kinek sikerül,
A jövőben, ha megéljük, minden kiderül.