jegvirag blogja

Bocsánatot kérek mindenért,
amit tettem, s amit nem tettem, azért.
Bocsásd meg, hogyha félek, s undok vagyok,
s ha magammal elégedetlen, te is érzed haragom.


Tudom, hogy már elkéstem vele
bevalljam szívem mennyire szeret,
s minden nap, csak rád gondolok,
vajon azóta, hogy megy a sorod?




Üresen kongnak a szavak,
mert rád már régtől nem hatnak.
De búcsúzóul enged meg, hogy elmondjam neked:
Köszönöm hogy voltál nekem, s azt hogy még létezel.



Folyton, csak a társaságot keresem,
mert magányosan nálad jár eszem.
S még így is elkalandozok,
ábrándozva nézem mosolyod


De az emlékek közé bánat vegyül,
ha boldog az ember mitől oly szédült,
miért művel butaságokat,
mitől a másik gyorsan menekül.


Miért lesz önző, s egyszerre vak,
s miért nem annak örrül amit kap.
Miért nem növesztek inkább szárnyakat,
hogy ott teremjek, ha látni akarlak.




Üresen kongnak a szavak,
mert rád már úgyse nem hatnak.
De búcsúzóul enged meg, hogy elmondjam neked:
Köszönöm hogy voltál nekem, s azt hogy még létezel.



Minek a száj ha hallgatag marad,
s nem csók tapasztja be ajkamat.
S minek az ölelés, ha nem érzed benne azt,
hogy elhoztad nékem vele a tavaszt.


Üresen kongnak a szavak,
mert rád már ezek nem hatnak.
De búcsúzóul enged meg, hogy elmondjam neked:
Köszönöm hogy voltál nekem, s azt hogy még létezel.

Oly feldúltan keresed helyed, 
s rám figyel vidám tekinteted.
Bevallom őszintén meglepett,
örömtől sugárzó két szemed.


Boldogság pihen meg arcodon,
szívemben visszhangja dobol.
Nyújtod felém ölelő kezed,
s érzem összes rezdülésedet...


Szeretném simogatni arcodat,
lecsókolni róla a gondokat.
Feledtetni múltat, rossz napot,
s varázsolni csodás holnapot!

Valami megfogott,és nyugodni nem hagyott

van ez így amikor a föld hívja a csillagot (végtelent)

s teremt magának szebbnél szebb képeket

és jöttél halk léptekkel ölelni végtelen

talán egyszer megértem miért találtam

hihetetlennek a (z egészet...) mennyei nász ágyast

bár értelek , s mégis részegek a mondatok

egymás mellett futnak el a gondolatok...

sietős az utad és én sietve írtam,

időd feleslegesen ne raboljam ,

 de sose, azt amit akartam, 

lassítsunk egy kicsit

és a gondolatok megértik egymást

mond amit akarsz, de mindig csak az igazat...

kérhetek és ha szeretsz teljesíted...

kérem a szerelmedet és adom cserébe az enyémet

tudom nem keveset kérek a földön talán a legtöbbet,

de már sok mindent megértem és ennél kevesebbel be sem érem

a hamu alatt a gyémántot keresem, 
hogy újra együtt öleljük a végtelent


Valami megfogott, s nyugodni nem hagyott,
mint homok a parton sodródtunk egymáshoz. 
Van így, ha úrrá lesz, rajtunk az érzelem,
s jöttél halk léptekkel, ölelni végtelen.
 
Teremtett a vágyunk szebbnél szebb képeket,
elfedve előlünk, azt ami lényeges.
Egy pillanatra a nap is ránk ragyogott,
s lopott életünkbe apró boldogságot.


Az egész hihetetlen máig sem értem,
ily nagy távolság, hogy hoz össze két embert?
S ha összeköti, azt ami lehetetlen,
miért tépi szét, miért olyan kegyetlen?


Sietős utad?! Én is sietve írtam,
hogy időd feleslegesen ne raboljam.
Így ujjaim alól a szavak elúsztak,
s minden igaz szót, s érzést börtönbe zártak.


Értelek, s mégis részegek a mondatok, 
egymás mellett futnak el a gondolatok...
Késnek a válaszaim, vagy nem is adok,
s értetlenül nézem arcodon haragod!


Hihetetlen, mert tőled semmit sem kértem,
de csalfa délibábnál többet reméltem.
A hamu alatt nyers gyémántot kerestem,
szerelem helyett olcsó ocsúra leltem?!


Lassítani kellett volna, csak egy kicsit, 
s akkor a gondolatok egymást megértik.
Értelmem, már rég felfogta reménytelen,
hogy újra együtt öleljük e végtelent...

*

Boldogságot nem vehetek kincsen.

Ha nincs szerelem...sivár lesz minden,
meghitt szobám is fagyosan rideg.
Szánalmasan, vész terhes az élet,
Ha nem találkozom veled még sem,

Pokolban volna tűz, forró katlan,
mi melegít, lobog lankadatlan,
hogy áthevítse sóvár testemet,
de nélküled én tovább reszketek.

Ó! A harsány színek is fakóbbak,
s a lélek is, csak egy kopott sóhaj.
S foltnak látjuk világító holdat.
Csak halványuló csillagot dobnak,

rest szemünk elé kósza fellegek,
miközben halkan imát rebegek,
mert fülem is süket lett a dalra,
mitől bennem boldogság fakadna.

Virágoktól vágyom a szépséget.
S mit kapok? Színe hagyott rémséget.
Ha nincs szerelem sivár lesz minden,
S halottá vált életem...kietlen

Ha vagy nekem,
akkor madár daltól csendül az erdő,
S nincs homály,
még  a napot sem takarja felhő.
Veled sósat is édesnek érzem,
és nem érdekel semmilyen vétked.

Szerelmesen lángcsóvaként égünk,
s lábunk sem éri alantas földet.
De egy pillantóstól felforr vérünk,
s ha kérsz, vak torzóm ész nélkül követ,

Egy koldus sem nyújt annyiszor kezet,
ahányszor vágy viszonzásért remeg.
Folyton követel, kell még nem elég,
s boldogan teszi a szívét eléd.
HA
Nincs ki szeret, akkor semmim nincsen,
boldogságot nem vehetek kincsen.

Messze a néma végtelenbe, vad lélek,
önmagát páfrány közt kereste, úgy vélte
hűvös erdő közepében, örök élet
nyugalmát húzhatja ősz fejére... Nézte
az ősz, foltokkal vart bíbor kacagányát,
s elfelejté rögvest régi haragvását.
Nem sóhajtozik már téli szendergésre.
Vigadni akar s, hogy inkább legyen éber.
Búját-baját nemes páfrányokra hagyá,
élet köntösét arany sugárból varrá.
Kiáltá, ma reményből főzök ebédet:
Mert köztetek Élek! Semmitől se félek...
Legyek hát önmagam újra, hasonlatos
emberi torzómra, amit Isten adott.
Így másitá akaratát, hogy láthassa,
mily varázslatos földnek tavaszi arca!
Ahol talán nyílna számára virág is ,
mely szerelem édes magvából csírázik