Ülj mellém, ma is!

(Megosztani az élményt - avagy: egy csepp emberség)
Naplómból

"Vadludak húznak a város felett. Nagyszerű látvány, valódi meglepetés. Jó lenne valakivel összefonni tekintetemet, megosztani az élményt, beszélgetni örömömről! De senki sem néz az égre. Gondok közé húzott nyakkal sietnek dolguk után az emberek. Talán éppen értékeket vásárolni maguknak."
(Lehoczky János)

Megosztani az élményt nagyszerű dolog, legalább olyan szép, nemes és különleges, mint megélni… – írtam nemrégiben egy meghatározó irodalmi élményem mottójaként.  
Csak hát nem olyan egyszerű dolog ez. Miért is e vágy az emberben – megosztani az élményt – legyen bár egészen hétköznapi közlésvágy, vagy akár érett művészeti, irodalmi stb. alkotás, ami alapul szolgál?

A minőség bizonyára mindenkinek más értéket jelent, más-más üzenetet közvetít, akkor is, ha ugyanaz a (lét)élmény az alkotás a forrása. Mégis, azt gondolom, mindannyian az igazit, a nagyszerűt keressük az élet minden területén, és szerencsére, szinte mindannyiunkban rejtőzik valami különleges, egyedi, ami ide sorolható. Kérdés, hogy képes-e mindenki megmutatni ebből valamennyit úgy, ahogyan egyedül ő képes láttatni, és kíváncsivá tesz-e mindez másokat? Vajon felismerjük-e kellően mások értékeit?
A kifejezésmódunk is – szerencsére – annyiféle, ahány fűszál a réten, így más-más eszközeink vannak arra, hogy átadjuk, továbbadjuk a megélt élményt, ihletett alkotást, - bármit, amit szívesen megosztanánk másokkal.
Vannak, akik kivételes tehetséggel bírnak e téren (is),- vannak, akik nagyon jól kommunikálnak, és akadnak olyanok is – talán ők a szerencsésebbek – akiket sokan támogatnak, ösztönöznek. Általuk juthatunk el magunk is különféle művészeti, irodalmi élményekhez, különösen, ha arra fókuszálva keresgélünk az elénk táruló, bőséges kínálatban, ami számunkra is maradandó élmény, érték. S ha kíváncsian keressük az efféle élményeket, bizonyára bővelkedhetünk az elénk táruló értékes, szép kifejezésmóddal megáldott emberek által közvetített gondolatvilágon át a világ színeiben, csodáiban, akár személyes, közvetlen érzékszervi kontaktus híján is, hiszen manapság már olyan fejlett a technika, hogy szobánkba hozza a világot, összes szépségével.
De mi van azokkal, akik úgymond hétköznapi emberek, tarsolyukban félszegen lapulnak megosztásra váró kincseik, ám élményeik megosztására ugyanúgy vágynak, mint azok, akik számára a legtöbb lehetőség adott, és élni is tudnak e lehetőségekkel? (Akár úgy, hogy megküzdöttek érte, mert több tehetségük, erejük stb. volt, mint társaiknak, vagy csupán szerencsésebbek voltak másoknál…) A másokkal való megosztásra váró kínálatból – különösen a mai, fejlett kommunikációs lehetőségekkel élve – még a legszerényebben megbújók között is fellelhetünk különlegeset, egyedit. Vélhetően minden ember, és nem csupán a művészek, alkotók egyik legmélyebb vágya – hiszen társas lények vagyunk – az élmények, a gondolatok cseréje, azaz adni valamit magunkból másoknak; megosztani az élményt… Talán mélyen, legbelül valamennyiünkben ez a szándék bujkál. Különleges adomány, ha képesek vagyunk élményeinket – akár fájdalmunkat, szorongásainkat, vagy éppen boldogságunkat – izgalmas, mások számára is érdekes köntösbe csomagolva átadni, közvetíteni, de még szebb, ha képesek vagyunk rá, hogy segítsünk a másiknak felismerni: az ő számára is ott van a lehetőség. Talán, némi biztatással célt, értelmet adunk életének... Lehet, hogy apró figyelmességgel segíthetünk felismerni a másikban rejlő értékeket, mert ő maga éretlen még erre, vagy bátortalan, bizonytalan önmagában. (Fontosnak érzem – és talán nem is zárójelben kéne utalnom erre – hogy nem tartom jó módszernek, ha érdemtelenül is dicsérünk, magasztalunk, de azt sem, ha igaztalanul ócsároljuk, és sarokba szorítjuk a közlésvágyával együtt, örökre megölve lelkében az értelmes életcél keresésének még a csíráját is.)
Talán, ki-ki a maga segítő, jó szándékú, jobbító eszközeivel, lehetőségeivel biztasson, ha úgy érzi, őszintén adhat – taníthat – valami olyat a másiknak, amivel arra sarkallja, hogy ő is több, kiválóbb, jobb lehessen, és ezt képes legyen megmutatni is. Lehet, hogy ha kellően csomagoljuk értő, figyelmeztető véleményünket, éppen mi leszünk azok, akik ahhoz a felismeréshez segítjük a másikat, hogy az út számára másfelé vezet. Ha figyelünk a stílusunkra – és a másik ember lelkére – biztosan érződik segítő szándékunk, és egyre ritkábban érzi majd úgy bárki, hogy bántani próbáltuk bírálatunkkal.
Ha mégsem így történik, bátran kérjünk elnézést, ne szégyelljük megkövetni őt. Ha jogot érzünk bárkit durva hangnemben elmarasztalni, miért ne éreznénk jogot ahhoz, hogy őszinte bírálatot mondjunk, hiszen bizonyára, ezért tárta elénk gondolatait, művészetét, érzelmeit. Ennyit feltétlenül megér a dolog, s ha marad mégis a sértődöttség, érdemesebb – vállalva kudarcunkat is, mert lehet, hogy ez a mi kudarcunk is egyúttal, nem csupán azé az embertársunké, aki nehezen bírja a kritikát – tehát érdemesebb hagyni őt, hadd menjen a maga útján, hadd tanuljon saját hibáiból.
Nem kell világrengető dolgokra gondolni, amikor véleményt mondunk egy-egy írásról, művészeti alkotásról – legyünk bár amatőrök, vagy dilettánsok, teljesen mindegy – elég egy kis figyelmesség, törődés, empátia, vagy csupán annyi, hogy jelzem a másiknak: figyelek rá, ha néha csupán egy-egy őszinte szóval, egy mosollyal, máskor együtt érző hallgatással, és ha szükséges, és ő is igényli, építő, segítő ötlettel, tanácsokkal.

„Élni csak fölfelé érdemes…” – írja valamelyik könyvében Müller Péter – s ha segítünk a másiknak, és érzi, hogy őt sem a földre, a sárba szeretnénk teperni, hanem felemelni, hogy szárnyalni tudjon, idővel talán megtanulja elfogadni a bírálatot, akkor is, ha az negatív. Ha mégsem, biztosan nem a mi hibánk. Próbálkozni mindenképpen így érdemes – szerintem. Egy csepp emberséggel…
Valamennyien emberek vagyunk, de mind mások. Így színes a világ, és így kerek. A kisgyermeknek is, már idejekorán – néha bölcsődés korában – meg kell tanulnia az emberi közösségben való együttélés alapvető normáit, egymás elfogadását, később azt is, hogy erőnkhöz, tehetségünkhöz mérten kötelességünk segíteni a másiknak, ha bajban van, vagy bármiben gyámolításra szorul, és ez nemes, szép, emberi gesztus. Legalább olyan értékes, mint a művészetekben való jártasság, vagy az azokban való kimagasló eredmények elérése, amely néha nem is reális, mert – hiszen ilyen is van – szubjektív véleményekre, értékelésre, vagy hibás önismeretre épült.
Én nem adom fel, valami olyasmit keresek mindenütt, mindenkiben a világban, ami bármilyen parányi érték is, de érdemes tovább adni. Amióta tudatosan keresem, egyre többször találok is – úgy irodalmi, mint művészeti alkotásokban, szűkebb – tágabb környezetemben; utcán, játszótéren,-  az élet minden területén…

(Reggelente, ha túl sok borongós arcú emberrel találkozom, mosolygok feléjük. Kutyusokra (is) szoktam mosolyogni – és visszamosolyognak...! :) ) - próbáld ki, Kedves Olvasó, érdemes!

http://www.ele.hu/elehu2//images/rsgallery/original/KB19-Vadludak2.jpg