giziszalay blogja

Nyugalom kertjében

/tovább írt változat/ 

Ma csendesebben csipognak a madarak. Édesebb illatot hoz az őszi szél, mely szívemben lágy dallamként oszlik szét. Emlékezni, megköszönni indulok, keresem a szavakat, amiket lelkembe írtam.

Vérem a tinta hozzá, szeretetem a tollam. Szomorúakác érintése borzolja hajam a csend kertjében, hallom a szívem hangosabban dobog, megremeg a lábam. Arcomat lágy hűvös szél simogatja, szememben az emlékezés könnyei. Csak állok, várok teljes megnyugvással. Könnyűnek érzem magam, szívem lassan megnyugszik. Átölel a csend magához húz. Emberek jönnek – mennek, senki nem siet. Locsolóikat leeresztik a kútba szépen, lassan. Kis csokromat nézegetem, a természet szülte fehér szirmokat. Illata az elmúlást idézi színe a tisztaságot, élete rövid pár nap csupán. De ma ebben a kis csokorba egy élet emléke van bezárva, ezen gondolkodom magamba mélyülten. Így legalább nem kell beszélgetnem senkivel. Most csak élvezem a csendet, hallgatom a levelek zizegését. Furcsa érzés, nyugodtabb vagyok, kitisztult  a lelkem.  Nem tudom mióta vagyok itt, megállt az idő, kitágult a tér körülöttem. Csak én vagyok s a márványba zárt emlékeim. Magamhoz engedem a gondolatokat, amiket máskor nem. Itt – lehet. Végre visszatérek a mához, gondosan elrendezem virágaimat. Szememmel végigsimogatom a hideg követ, melynek hűvössége visszahúz a jelenbe. Vállamra veszem a tegnap terheit, elindulok arra, amerről jöttem. Már nem vagyok könnyű, nehezülök minden egyes lépésem alatt felsír a kavics. Idejövet nem hallottam, akkor barátságosan köszöntötték ismerős lépteimet….ezt akarom hinni. A fűzfák búcsúzóul megrázzák ágaikat, s a levelek szomorú táncba kezdenek, míg le nem hullnak lábaim elé. Nem nézek vissza, soha nem teszem. Szomorúság, és az emlékek különös kavalkádja jár vitustáncot az érzékeimmel. Hiszen mitől más ez a nap, Anyák napja, mint a többi. Gondolkodom. Rájövök-, magamtól más. Számomra minden nap anyák napja van, függetlenül az ünnepet soroló naptártól. Bennem van írva, a lelki zsoltáromba, amelyet az Édesanyám-születésem pillanatában a mosolyával dedikált Nekem, csak Nekem. A gyermekének. S ennek a szent könyvnek a lapjai lapozódnak napról-napra, emlékeztetve meleg szemére, lágy hangjára, az ölelésre, arra a mindent elsöprő érzésre, amit csak az Anyák képesek adni. Akkor hát mégis csak kell az a nap, amikor nem kell elrejteni a könnyeket, nem kell erősnek mutatkozni, amikor olyanokat is könnyezni látok, akiket acélembernek vélek. De itt, az álmok kertjében mindannyian elveszett koldusok vagyunk. Égre emelt, vagy Földre szegezett tekintettel koldulunk csak még egyszer, ha lehetne. De-nem lehet. Tudjuk, de mégis. Ezen a napon szeretünk hinni a csodákban, az imádság erejében. Gyermeki dactól vezérelve követeljük vissza, amit nem lehet. Milyen hosszú az út a kapuig, amelyen jöttem. Mennyi titkos érzés, vágy, ölel át. Nem, nem nézek vissza, nem merek ma sem. Hisz, acélból csak az Anyai szív van, edzett acél. Képes a rajta ejtett karcot ön gyógyítani. Nemes vakolattal eltüntetni a sebeket, az éj leple alatt, hogy a kelő nap fénye csak a csodát lássa a szemében. Azt a csodát, ami Nekik teremtetett, az Édesanyáknak-a gyermekeiket. Akikért vannak, voltak, s örökkön lesznek. Magam mögött hagyva a szürke csendet, tudom, holnap is Anyák napja lesz.. Nekem.

Gyújtok egy gyertyát, e szép ünnepen,

Emlékek szállnak a lángja felett,

Nem sírok, nézd, csak a viasz csorog,

Édesanyám, mindig, rád gondolok.

 

Tenger a bánat, s oly kevés a szó,

Hisz nincs itt karod, a vigaszt adó,

Nézem a lángot, az asztal felett,

Édesanyám, előttem, arcod lebeg.

 

Képzelet szülte perc, most bekopog,

Csókod érezni vélem arcomon,

Lágyan egy kéz, talán.. vállamhoz ér,

Édesanyám, hiszem, hallom meséd.

 

Mint rég, hogy, az élet tündér regény,

Elválnom majd Tőled, nem kell, ne félj,

Most csukott pillákkal megértem én,

Édesanyám, szavad üzenetét.

 

Lassan a gyertyám végéhez ér,

Álmomból ébredni, olyan nehéz,

Látni a percet, mi gyors elszaladt,

Édesanyám, miért is nem maradsz.

 

 

Szívemnek oltárán hajolsz fölém,

Aranyló mosolyod, égi kötény,

Lelkünk két éhező koldus gyerek,

Édesanyám, nem Én, a láng remeg.

 

 

 

 

 

A hajnali derengésben mozdulatlan árnyak,

Ködös pilláik alól szürkén, fásultan várnak,

Várják a jelet, dobhassák elnyűtt köpenyüket,

Mossa a patyolatharmat, éji színeiket.

 

Még sárgán türemkedik a Holdnak fényes arca,

Bár, csillag paplanját, már más féltekére rakta,

Sápadtabban csüggve vár, a nagy találkozásra,

Melyben nemtelen csókjával, hű társa leváltja.

 

Pillanatnak e mesteri színorgiájába,

Füröszti a lelkem.. mámoros, égi mocsárba,

Éteri biztonságban rejt lilás köpenyébe,

Míg aranyszálat azsúroz a fény, szegélyébe,

 

Ámulat gyümölcse Nap, vajúdás szüleménye,

-Vagy- színeddel ékesített vágyamnak reménye,

S, Ő, a szemeimből ellopott méla sugárral,

Hirtelen tűnik, egy másik, elárvult világba.

 

Engedd magadhoz

 

 

Hófehéren tisztán csendül az est,

csillanó ködfolton a Hold remeg,

távolban rézharang érc szava peng,

december éjszakán  béke kereng.

 

Simul a szívekre, az áldott remény,

senki sem legyen ma, aki fél,

felgyúlnak a gyertyák, táncol a fény,

karzaton szent dal akkordja kél.

 

Várva-várt ünnep, hát hozz csodát,

odakünn csendesen a hó szitál,

boldogság fűti a kicsiny szobát,

szívekben, ma nyílik, örömvirág.

 

Megszépül minden e Szent Alkonyon,

aranygömb csillan fenyőágakon,

terített asztalnál, Hit és Remény,

békesség szellemét tartja elénk.

 

E felszentelt éjben, szeretet él,

nem hívatlan vendégként,szépet mesél,

a vágya csak annyi - maradni még,

a Földön amíg csak Ember remél.

 

Szilveszter éjszakáján

 

Boruljon az üveg, de csak a pohárig,

Ott sem marad ma úgysem sokáig.

Legyen az asztalnál bőség elég,

Dolgodat rejtsd most az ajtó mögé.

Otthonod érje igen nagy szerencse,

Gondot, bánatot, zárja múlt szelence.

 

Újesztendőben csak csuda jó járja,

Jó termés, boldogság jöjjön a házba!

 

Ékes szép szavak, keljenek ajkadon,

Vidáman folyjék, éjjeled- nappalod,

Elüti az óra, lassan a tizenkettőt,

Tartós maradásra itt az Új Esztendő!