giziszalay blogja

 

Ha útra kelsz, ne köszönj el végleg,

Adj reményt, a holnap ébredőknek,

Szemedben fény, lelkedben dallam,

Legyél a fénysugár, balzsam e dalban.

Aprócska könnycsepp, az út porában,

Mit gyorsan felszárít, kelő Nap lángja,

Ha útra kelsz, köszönd meg szépen,

Szerethettél, s szerettek téged.

Kezed, ha int, ne búcsúzz végleg,

Annyit mondj, viszlát! Látlak még-, ígérem.

 

Hosszú útra megy a szekér,

Rajta szegény vándor remél,

Se kenyere, se gúnyája,

Csak a Hold, ki sírni látja.

Csillagtalan téli éjben,

Sötét az út, kéri szépen,

Adj Uram, egy apró jelet,

El ne vesszek, legyél velem.

Egy aprócska kicsi lángot,

Mellyel utam megtalálom,

Azt, amelyik haza vezet,

Őrizz engem, fogd a kezem.

Búcsúznom kell, bár búcsúzni fáj,

De vár rám ott Fent, egy új világ,

Csillag és fény, mennyei kék,

Lelkem már szárnyal, jönnek elém.

Könny, s gyertyaláng, ez leszek már,

Elveszett lábnyom, házunk udvarán,

Voltam, s leszek, egy bús idegen,

Ki egy hosszú útról, megérkezett.

Fáradt a csend, a szavam elpihen,

Itt hagyom nektek, ki voltam idelent,

S ha a Hold ragyog, álmodj nagyot,

Álmodd azt.., angyalként, veled vagyok.

Egy érintés, tűnő sejtelmes fény,

El nem múló emlék, ki lelkedben él,

Nem kell, hogy félj, nem érdemes,

Ha nem is látod, én fogom kezed.

Orchideák, kékek, s lilák,

Ha nézed őket, bennük megtalálsz,

Hó, ha szitál, tudd majd ott vagyok,

Építünk hó várat, elképzelt nagyot.

Lesz ajtaja szép, s amint belépsz,

Érezni véled majd, átölel egy kéz.

Mikor rügy fakad, az orgonán,

Májusnak illatával gondolok rád,

Ez voltam én, aprócska talán,

De a szívem, egy végtelen óceán,

Hullámot vet, könnyet ereszt,

Sosem szűnik meg, szeretni titeket.

Fáj most a szó hisz ez búcsúzó,

Lassan a sötétségbe hull a szó,

Búcsúzom hát, Isten Veletek!

Hálás a lelkem, hisz voltatok nekem.

S vagytok talán, ott hol új a fény,

Hol az álom, az álommal összeér,

Nézd a felleget, lágy táncot jár,

Ott vagyok , hidd el! Vigyázok rád.

 

 

 

Nyugalom kertjében

/tovább írt változat/ 

Ma csendesebben csipognak a madarak. Édesebb illatot hoz az őszi szél, mely szívemben lágy dallamként oszlik szét. Emlékezni, megköszönni indulok, keresem a szavakat, amiket lelkembe írtam.

Vérem a tinta hozzá, szeretetem a tollam. Szomorúakác érintése borzolja hajam a csend kertjében, hallom a szívem hangosabban dobog, megremeg a lábam. Arcomat lágy hűvös szél simogatja, szememben az emlékezés könnyei. Csak állok, várok teljes megnyugvással. Könnyűnek érzem magam, szívem lassan megnyugszik. Átölel a csend magához húz. Emberek jönnek – mennek, senki nem siet. Locsolóikat leeresztik a kútba szépen, lassan. Kis csokromat nézegetem, a természet szülte fehér szirmokat. Illata az elmúlást idézi színe a tisztaságot, élete rövid pár nap csupán. De ma ebben a kis csokorba egy élet emléke van bezárva, ezen gondolkodom magamba mélyülten. Így legalább nem kell beszélgetnem senkivel. Most csak élvezem a csendet, hallgatom a levelek zizegését. Furcsa érzés, nyugodtabb vagyok, kitisztult  a lelkem.  Nem tudom mióta vagyok itt, megállt az idő, kitágult a tér körülöttem. Csak én vagyok s a márványba zárt emlékeim. Magamhoz engedem a gondolatokat, amiket máskor nem. Itt – lehet. Végre visszatérek a mához, gondosan elrendezem virágaimat. Szememmel végigsimogatom a hideg követ, melynek hűvössége visszahúz a jelenbe. Vállamra veszem a tegnap terheit, elindulok arra, amerről jöttem. Már nem vagyok könnyű, nehezülök minden egyes lépésem alatt felsír a kavics. Idejövet nem hallottam, akkor barátságosan köszöntötték ismerős lépteimet….ezt akarom hinni. A fűzfák búcsúzóul megrázzák ágaikat, s a levelek szomorú táncba kezdenek, míg le nem hullnak lábaim elé. Nem nézek vissza, soha nem teszem. Szomorúság, és az emlékek különös kavalkádja jár vitustáncot az érzékeimmel. Hiszen mitől más ez a nap, Anyák napja, mint a többi. Gondolkodom. Rájövök-, magamtól más. Számomra minden nap anyák napja van, függetlenül az ünnepet soroló naptártól. Bennem van írva, a lelki zsoltáromba, amelyet az Édesanyám-születésem pillanatában a mosolyával dedikált Nekem, csak Nekem. A gyermekének. S ennek a szent könyvnek a lapjai lapozódnak napról-napra, emlékeztetve meleg szemére, lágy hangjára, az ölelésre, arra a mindent elsöprő érzésre, amit csak az Anyák képesek adni. Akkor hát mégis csak kell az a nap, amikor nem kell elrejteni a könnyeket, nem kell erősnek mutatkozni, amikor olyanokat is könnyezni látok, akiket acélembernek vélek. De itt, az álmok kertjében mindannyian elveszett koldusok vagyunk. Égre emelt, vagy Földre szegezett tekintettel koldulunk csak még egyszer, ha lehetne. De-nem lehet. Tudjuk, de mégis. Ezen a napon szeretünk hinni a csodákban, az imádság erejében. Gyermeki dactól vezérelve követeljük vissza, amit nem lehet. Milyen hosszú az út a kapuig, amelyen jöttem. Mennyi titkos érzés, vágy, ölel át. Nem, nem nézek vissza, nem merek ma sem. Hisz, acélból csak az Anyai szív van, edzett acél. Képes a rajta ejtett karcot ön gyógyítani. Nemes vakolattal eltüntetni a sebeket, az éj leple alatt, hogy a kelő nap fénye csak a csodát lássa a szemében. Azt a csodát, ami Nekik teremtetett, az Édesanyáknak-a gyermekeiket. Akikért vannak, voltak, s örökkön lesznek. Magam mögött hagyva a szürke csendet, tudom, holnap is Anyák napja lesz.. Nekem.

Gyújtok egy gyertyát, e szép ünnepen,

Emlékek szállnak a lángja felett,

Nem sírok, nézd, csak a viasz csorog,

Édesanyám, mindig, rád gondolok.

 

Tenger a bánat, s oly kevés a szó,

Hisz nincs itt karod, a vigaszt adó,

Nézem a lángot, az asztal felett,

Édesanyám, előttem, arcod lebeg.

 

Képzelet szülte perc, most bekopog,

Csókod érezni vélem arcomon,

Lágyan egy kéz, talán.. vállamhoz ér,

Édesanyám, hiszem, hallom meséd.

 

Mint rég, hogy, az élet tündér regény,

Elválnom majd Tőled, nem kell, ne félj,

Most csukott pillákkal megértem én,

Édesanyám, szavad üzenetét.

 

Lassan a gyertyám végéhez ér,

Álmomból ébredni, olyan nehéz,

Látni a percet, mi gyors elszaladt,

Édesanyám, miért is nem maradsz.

 

 

Szívemnek oltárán hajolsz fölém,

Aranyló mosolyod, égi kötény,

Lelkünk két éhező koldus gyerek,

Édesanyám, nem Én, a láng remeg.