giziszalay blogja

Mint mesevilág, szikrázik az est,

Áhítatos csendre, szólamot fest,

Lelkeknek húrjain, szent dallam kél,

Magasztos ünnepi, éjről mesél.

Angyalok szállnak, a házak felett,

Minden hű embert, megérintenek,

Békesség, jóság, legyen, veletek,

Hisz megváltónk, itt van, megszületett.

Lelkeddel lássad, mit üzen e Fény!

Járjon át, az áldott, boldog remény.

Karácsony Éj van, ma, szent ima szól,

Meghitten, lágyan, a béke átkarol.

Palástként, lágyan, a válladra ül,

Megbékélt lelked is, elcsendesül,

Harangok érc szava, szívekhez ér,

Hozza, a békesség, üzenetét.

Fehér az éjszaka, fehér a vágy,

Maradj itt boldogság szívünk falán,

Karácsony értéke, legyél velünk,

Örökkön-örökké, míg létezünk.

Szívemnek harangja némán megkondul,

Sárosan sivár, s oly szomorú a táj,

Hóleplét elhagyva baktat december,

Fürkésző tekintet, válaszra vár.

Elillant gyantalég, hol vagy, kereslek,

Gyermeki mosolyom, vajon rám talál?

Fagyosan ásít a fenyőnek lombja,

Díszített magánya, nem szalmaláng.

Suttogó imáink szállnak e az Égbe?

Nem látom innen, a köd szitál,

Lobbanó gyertyafény eloltja álmom,

Az a szép karácsony, messzire jár.

Most még alig szitál, de itt legbelül,

Hófehér színvilág, úgy szíven üt,

Csak állok az ablaknál, s emlékezem,

Jégvilág, nem tudom, hol a helyem.

Hozd vissza Teremtő, hozd vissza újra,

Besüppedt hóban az Ember nyomát,

Érezze, remegje, a szívnek húrja,

Ember, az emberre, rátalál újra.

Ha útra kelsz, ne köszönj el végleg,

Adj reményt, a holnap ébredőknek,

Szemedben fény, lelkedben dallam,

Legyél a fénysugár, balzsam e dalban.

Aprócska könnycsepp, az út porában,

Mit gyorsan felszárít, kelő Nap lángja,

Ha útra kelsz, köszönd meg szépen,

Szerethettél, s szerettek téged.

Kezed, ha int, ne búcsúzz végleg,

Annyit mondj, viszlát! Látlak még-, ígérem.

Fogd meg a kezem

Álmodozások

Ha minden álom valósággá válna,

Örök tűz égne téli éjszakákban,

Öröknek lángja, mily csodaszép lenne,

Megtisztulhatna benne, minden ember.

Jegyben járhatna jóság, és reménység,

Pirosló arccal köszönne szerénység,

Oly szép is lenne, nem félni a sorsot,

Egy mosolyba fonni, a Nagyvilágot.

Eggyé válni fenn, az azúrkék éggel,

Megosztani fényét, senki se féljen,

Fénylő magasig szállna fel a lélek,

Vágy, s az álom, eggyé- ha lehetnének.

Minden szív nyíló virágoskert lenne,

Magot vetne benne, sok-sok.. érző ember,

Úgy nevelné, oly tiszta féltő gonddal,

Mint édesanya, ki kisdedét óvja.

Térdre kényszerülne a rút gonoszság,

Ott, hol emelt fővel állna igazság,

Fénylőn, hittel osztana jóságot,

Fényébe vonná, ki bízza ez álmot.

Ha minden álom varázsszó lehetne,

S lennék én varázsló- de szép lehetne,

Bejárnám a Föld - legapróbb szegletét,

Kinyújtott kezembe fénylene a remény.

                          *

Fénylene, s látnám a jóság szállna,

Ég alatt, Víz felett- boldogság járna,

Jöjj- mutassuk mosolyunk a mának,

De szép lenne, ha valóssággá válna.

Remény-hídján, ha jársz

Az év utolsó éjszakája volt. A fák ágait vastagon fedte a jeges zúzmara. Az utcai lámpa gyér fényében pillangóként libegtek a hópelyhek. Még csak hat éves volt, egy kicsit már tudott írni, olvasni. De nem értette a felnőttek izgatott beszélgetését, az újévre való nagy-nagy készülődést. Mit várhatnak annyira? Magára vette az este levetett meleg ruháit, miközben öltözködött, azon gondolkodott mi lesz most más? Holnap talán minden másként fog kinézni, az utcák, a házak, talán még ő is.   A gyermek szorosabbra húzta össze magán a kiskabátját. Félszegen pislogott vissza a házuk ablakára, ahonnan titokban osont ki. Nem szeretett volna lemaradni a várva-várt nagy változásról. Odabentről jókedvű beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. Tehát nem fedezték fel a szökést. Gondolkodott merre kezdje keresni az újévi csodát. Annyit tudott, akkor kell bekövetkeznie mikor a templom harangja, megszólal, az órák elütik a tizenkettőt. Elindult a sűrű hóesésben alig látszó torony iránt. A jeges levegő pirosra csípte az orrát, kicsit fájt. Sáljával betakarta ne érje a szél, miközben ugrándozva próbált egy-egy huncut hópihét elkapni. Itt-ott sietős árnyékokat látott. Ők is a titkot keresik, gondolta. Nem félt, magával vitte mesehőseit, akik vigyázzák útját. Beszélgetett hozzájuk, miközben a hó egyre sűrűbben esett, s már a nagy fehérségen kívül még az utat sem látta. Körülnézett a szitáló holdfényben, s mintha ködből épült hídfélét vélt volna felfedezni. Nagyot dobbant a szíve. A híd alján egy öreg apóka üldögélt jégből faragott sámlin. Szervusz, apóka, köszöntötte illendően. Mit keresel te gyermek, szólt az apóka, e késői órában. Hamarosan megkondul az éjféli harang. Én drága apóka, az újévet keresem, vele szeretnék találkozni. Hmm.. otthon is találkozhatsz vele. Ahhoz nem kell ily éjszaka az utcát járnod. A gyermek értetlenül ingatta a fejét. Hát te nem tudod, hogy kívánni kell, reményt kell adni az újévnek?  De te apó, miért üldögélsz itt a híd lábánál? Talán még te sem találkoztál személyesen az újévvel? Hangosan felkacagott a gyermek őszinte naivságán. Átjárta lelkét a gyermekből áradó tisztaság. Bizony én már nagyon sokszor találkoztam vele, s azért ülök itt a templom falánál, hogy a tanácstalanoknak utat mutassak, a jövőre. Évről- évre itt ülök. Toporogva hallgatta a gyermek, s bizonyosra vette nem csak a híd őrzője, de bizony talán ő maga az újév. Mért kell őrizned a hidat? Nem a hidat őrzöm gyermek, hanem azokat, akik átkelnek rajta. Ugyanis, ez a Remény Hídja. Szeretnél te is átmenni? Megtehetném, megengednéd, hogy átsétáljak ezen a légies hídon? Mi lesz, ha a végére érek? Csak bólogatott az apó, de nem szólt. Ekkor megszólalt a harang. A gyermek érezte, most kell elindulni. Rálépett a hídra s mintha egy kéz, a kezébe simult volna, s ahogy egyre beljebb jutott a ködfelhőben úszó térben egyre könnyebb lett. Szinte már súlytalan, nem is lépdelt csak lebegett. Nem érzékelte múlik, avagy megállt az idő, sem a hideget, csak a táncukat járó hópelyheket, melyek védőn ölelték körül, s valami végtelen boldogságot. Táncolt a Világgal a hóesésben. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a köd eltűnt a lába alól, s ő házuk előtt áll. A harang meg ércesen üti az időt, s az apó sincs sehol. Csak egy olvadozó rozoga jégdarab maradt a sámliból. Óvatosan összeszedte a jégdarabokat, s sietősen nehogy elolvadjon besietett vele. Apró kesztyűs kis kezével, boldogan nyomta édesanyja kezébe. Találkoztam az újévvel, nézzétek mit kaptam! Nekem adta a remény hídját, s én most megosztom veletek. Adjátok, kézről-kézre mielőtt elolvad, hogy mindannyian érezzétek micsoda kincsre leltem. Csak azt sajnálom, hogy a hidat őrző apótól nem tudtam elköszönni. Kicsim, simogatta meg anyja hó csípte arcocskáját, találkozol vele minden pillanatodban, mert az- az apóka, a benned lakó szeretet. S amíg ilyen bőkezűen megosztod, végigvezet az egész földi utadon. Így köszöntött be az újév, s a gyermek megértette. Minden-minden ugyanaz, mégis más. A hídon maga mögött hagyta, ami volt, tisztára mosta a köd, s mint egy új köpenyt a vállára terítette az újévet, útravalóul zsebeit telitömte a remény apró darabjaival. Rábízta, hogy okosan gazdálkodjon vele, s adjon mindenkinek, akinek szüksége van rá. Most már ő is a híd őrzője.