giziszalay blogja

Csipkét bont ma télnek keze,

Itt-ott fehér hóvirág sereg

Lengedezik- épp ma éledt,

Lélek testük- épp ma ébredt,

 

Által szőve minden széppel,

Neked üzen kósza széllel,

Arannyal írja az égre,

Különleges lenge kékkel:

 

Más ez a nap, mint a többi,

Általad lett szebb a Föld is,

Ring-ring a sok kis virág,

Aranyban üzen a tél-világ:

 

Boldog születésnapot kíván!

Ágnes-nap

 

Álmomban azt láttam,

Galamb száll az égen,

Névnapodra gondoltam,

Elküldöm felétek,

Sietve elindult,

Nehogy elkéssen,

Amint reggel ébredsz,

Pontban oda érjen,

Ragyogó napfénnyel

Adja hírül néked:

              ** *

Névnapod alkalmával

Köszöntelek Téged!

 

Csengő hangja, ma búcsúzóra szólít,

Indulni kell, de egy érzés visszatart-,

Még annyi mindent kellene tanulni,

Marasztalnak a már megszokott falak.

 

Asztalunkon virág, ezernyi emlék,

Az udvaron levélkönnyet hull a tölgy,

S a megkoptatott lépcsőkön, a gyermek,

Immáron, mint ifjú felnőtt, elköszön.

 

Szólani kéne, kedves jó tanárink,

Mégis, most, felkészületlenek vagyunk,

Megtanultunk mindent, amire vágytunk..,

Búcsúzni- bukott diákként hallgatunk.

 

Köszönjük a tudást, amelyet kaptunk,

Gondos kezetek, már tovább nem vezet,

Utolsó mosollyal indulunk csendben,

Köszönjük a boldog diákéveket.

 

Nem búcsúzunk végleg, néha-néha még,

Bátorító szóra, ki elmegy, visszatér,

Visszavár az osztály, hű tanáraink,

Visszatérő vágyunk, régi álmaink.

Remény-hídján, ha jársz

 

 

Az év utolsó éjszakája volt. A fák ágait vastagon fedte a jeges zúzmara. Az utcai lámpa gyér fényében pillangóként libegtek a hópelyhek. Még csak hat éves volt, egy kicsit már tudott írni, olvasni. De nem értette a felnőttek izgatott beszélgetését, az újévre való nagy-nagy készülődést. Mit várhatnak annyira? Magára vette az este levetett meleg ruháit, miközben öltözködött, azon gondolkodott mi lesz most más? Holnap talán minden másként fog kinézni, az utcák, a házak, talán még ő is.   A gyermek szorosabbra húzta össze magán a kiskabátját. Félszegen pislogott vissza a házuk ablakára, ahonnan titokban osont ki. Nem szeretett volna lemaradni a várva-várt nagy változásról. Odabentről jókedvű beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. Tehát nem fedezték fel a szökést. Gondolkodott merre kezdje keresni az újévi csodát. Annyit tudott, akkor kell bekövetkeznie mikor a templom harangja, megszólal, az órák elütik a tizenkettőt. Elindult a sűrű hóesésben alig látszó torony iránt. A jeges levegő pirosra csípte az orrát, kicsit fájt. Sáljával betakarta ne érje a szél, miközben ugrándozva próbált egy-egy huncut hópihét elkapni. Itt-ott sietős árnyékokat látott. Ők is a titkot keresik, gondolta. Nem félt, magával vitte mesehőseit, akik vigyázzák útját. Beszélgetett hozzájuk, miközben a hó egyre sűrűbben esett, s már a nagy fehérségen kívül még az utat sem látta. Körülnézett a szitáló holdfényben, s mintha ködből épült hídfélét vélt volna felfedezni. Nagyot dobbant a szíve. A híd alján egy öreg apóka üldögélt jégből faragott sámlin. Szervusz, apóka, köszöntötte illendően. Mit keresel te gyermek, szólt az apóka, e késői órában. Hamarosan megkondul az éjféli harang. Én drága apóka, az újévet keresem, vele szeretnék találkozni. Hmm.. otthon is találkozhatsz vele. Ahhoz nem kell ily éjszaka az utcát járnod. A gyermek értetlenül ingatta a fejét. Hát te nem tudod, hogy kívánni kell, reményt kell adni az újévnek?  De te apó, miért üldögélsz itt a híd lábánál? Talán még te sem találkoztál személyesen az újévvel? Hangosan felkacagott a gyermek őszinte naivságán. Átjárta lelkét a gyermekből áradó tisztaság. Bizony én már nagyon sokszor találkoztam vele, s azért ülök itt a templom falánál, hogy a tanácstalanoknak utat mutassak, a jövőre. Évről- évre itt ülök. Toporogva hallgatta a gyermek, s bizonyosra vette nem csak a híd őrzője, de bizony talán ő maga az újév. Mért kell őrizned a hidat? Nem a hidat őrzöm gyermek, hanem azokat, akik átkelnek rajta. Ugyanis, ez a Remény Hídja. Szeretnél te is átmenni? Megtehetném, megengednéd, hogy átsétáljak ezen a légies hídon? Mi lesz, ha a végére érek? Csak bólogatott az apó, de nem szólt. Ekkor megszólalt a harang. A gyermek érezte, most kell elindulni. Rálépett a hídra s mintha egy kéz, a kezébe simult volna, s ahogy egyre beljebb jutott a ködfelhőben úszó térben egyre könnyebb lett. Szinte már súlytalan, nem is lépdelt csak lebegett. Nem érzékelte múlik, avagy megállt az idő, sem a hideget, csak a táncukat járó hópelyheket, melyek védőn ölelték körül, s valami végtelen boldogságot. Táncolt a Világgal a hóesésben. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a köd eltűnt a lába alól, s ő házuk előtt áll. A harang meg ércesen üti az időt, s az apó sincs sehol. Csak egy olvadozó rozoga jégdarab maradt a sámliból. Óvatosan összeszedte a jégdarabokat, s sietősen nehogy elolvadjon besietett vele. Apró kesztyűs kis kezével, boldogan nyomta édesanyja kezébe. Találkoztam az újévvel, nézzétek mit kaptam! Nekem adta a remény hídját, s én most megosztom veletek. Adjátok, kézről-kézre mielőtt elolvad, hogy mindannyian érezzétek micsoda kincsre leltem. Csak azt sajnálom, hogy a hidat őrző apótól nem tudtam elköszönni. Kicsim, simogatta meg anyja hó csípte arcocskáját, találkozol vele minden pillanatodban, mert az- az apóka, a benned lakó szeretet. S amíg ilyen bőkezűen megosztod, végigvezet az egész földi utadon. Így köszöntött be az újév, s a gyermek megértette. Minden-minden ugyanaz, mégis más. A hídon maga mögött hagyta, ami volt, tisztára mosta a köd, s mint egy új köpenyt a vállára terítette az újévet, útravalóul zsebeit telitömte a remény apró darabjaival. Rábízta, hogy okosan gazdálkodjon vele, s adjon mindenkinek, akinek szüksége van rá. Most már ő is a híd őrzője.

 

Kis szobában kandalló áll,

Mellette egy hintaszék,

Ablakon túl hópihe száll,

lassan leszáll már az éj.

 

Hintaszékben ősz anyóka,

régi könyvből mond mesét,

Hallgatja egy kicsi lányka,

Szent Miklós történetét.

 

Messzi-messzi Ázsiában,

így kezdődik a mese,

Egy ember piros ruhában,

sok zokszónak volt részese.

 

Amikor leszállt az éjjel,

ablak alatt elosont,

Segítségül a szegénynek,

pár arany pénzt bedobott.

 

Évről- évre így történt ez,

Szent ember volt ő nagyon,

Míg nem egy december este

érte jöttek angyalok.

 

Hallgatja a pici gyermek,

Szent Miklós történetét,

Olyan kicsi, mégis hiszi

így lehetett akkor rég.

 

Álmos csillag gyúl szemében,

lehajtja a kis fejét,

Kandallónál, anyó ölén,

álmodik egy új mesét.

 

Jön az égből arany szánon,

piros ruhás Mikulás,

Éppen házuk ablakánál

teszi le a puttonyát.

 

Betekint a kis szobába,

Anyóka is alszik rég, 

Tudja, hisz még a csodákba,

Úgy, mint valamikor rég.

 

Csendben ahogyan érkezett,

távozik a jó öreg,

Kandallónál kis cipőbe

ajándékot töltöget.