giziszalay blogja

Ha útra kelsz, ne köszönj el végleg,

Adj reményt, a holnap ébredőknek,

Szemedben fény, lelkedben dallam,

Legyél a fénysugár, balzsam e dalban.

Aprócska könnycsepp, az út porában,

Mit gyorsan felszárít, kelő Nap lángja,

Ha útra kelsz, köszönd meg szépen,

Szerethettél, s szerettek téged.

Kezed, ha int, ne búcsúzz végleg,

Annyit mondj, viszlát! Látlak még-, ígérem.

Hosszú útra megy a szekér,

Rajta szegény vándor remél,

Se kenyere, se gúnyája,

Csak a Hold, ki sírni látja.

Csillagtalan téli éjben,

Sötét az út, kéri szépen,

Adj Uram, egy apró jelet,

El ne vesszek, legyél velem.

Egy aprócska kicsi lángot,

Mellyel utam megtalálom,

Azt, amelyik haza vezet,

Őrizz engem, fogd a kezem.

Búcsúznom kell, bár búcsúzni fáj,

De vár rám ott Fent, egy új világ,

Csillag és fény, mennyei kék,

Lelkem már szárnyal, jönnek elém.

Könny, s gyertyaláng, ez leszek már,

Elveszett lábnyom, házunk udvarán,

Voltam, s leszek, egy bús idegen,

Ki egy hosszú útról, megérkezett.

Fáradt a csend, a szavam elpihen,

Itt hagyom nektek, ki voltam idelent,

S ha a Hold ragyog, álmodj nagyot,

Álmodd azt.., angyalként, veled vagyok.

Egy érintés, tűnő sejtelmes fény,

El nem múló emlék, ki lelkedben él,

Nem kell, hogy félj, nem érdemes,

Ha nem is látod, én fogom kezed.

Orchideák, kékek, s lilák,

Ha nézed őket, bennük megtalálsz,

Hó, ha szitál, tudd majd ott vagyok,

Építünk hó várat, elképzelt nagyot.

Lesz ajtaja szép, s amint belépsz,

Érezni véled majd, átölel egy kéz.

Mikor rügy fakad, az orgonán,

Májusnak illatával gondolok rád,

Ez voltam én, aprócska talán,

De a szívem, egy végtelen óceán,

Hullámot vet, könnyet ereszt,

Sosem szűnik meg, szeretni titeket.

Fáj most a szó hisz ez búcsúzó,

Lassan a sötétségbe hull a szó,

Búcsúzom hát, Isten Veletek!

Hálás a lelkem, hisz voltatok nekem.

S vagytok talán, ott hol új a fény,

Hol az álom, az álommal összeér,

Nézd a felleget, lágy táncot jár,

Ott vagyok , hidd el! Vigyázok rád.

Fogd meg a kezem

Álmodozások

Ha minden álom valósággá válna,

Örök tűz égne téli éjszakákban,

Öröknek lángja, mily csodaszép lenne,

Megtisztulhatna benne, minden ember.

Jegyben járhatna jóság, és reménység,

Pirosló arccal köszönne szerénység,

Oly szép is lenne, nem félni a sorsot,

Egy mosolyba fonni, a Nagyvilágot.

Eggyé válni fenn, az azúrkék éggel,

Megosztani fényét, senki se féljen,

Fénylő magasig szállna fel a lélek,

Vágy, s az álom, eggyé- ha lehetnének.

Minden szív nyíló virágoskert lenne,

Magot vetne benne, sok-sok.. érző ember,

Úgy nevelné, oly tiszta féltő gonddal,

Mint édesanya, ki kisdedét óvja.

Térdre kényszerülne a rút gonoszság,

Ott, hol emelt fővel állna igazság,

Fénylőn, hittel osztana jóságot,

Fényébe vonná, ki bízza ez álmot.

Ha minden álom varázsszó lehetne,

S lennék én varázsló- de szép lehetne,

Bejárnám a Föld - legapróbb szegletét,

Kinyújtott kezembe fénylene a remény.

                          *

Fénylene, s látnám a jóság szállna,

Ég alatt, Víz felett- boldogság járna,

Jöjj- mutassuk mosolyunk a mának,

De szép lenne, ha valóssággá válna.

Látom-hallom, itt áll bál,

Téltemető nagy karnevál,

Nézek jobbra, nézek balra

A rőzsémet hova rakjam?

Hogy űzzem el így a telet?

Tüzet rakni itt nem lehet,

Gondolkodom, kifundálom,

Elűzi majd az, ki bátor!

Mert bátor, én már nem vagyok,

Nézzed, milyen éltes korom,

Gyufával még csak elbírok,

Tűzhöz legény...már nem bírom.

Gyertek-gyertek, jelmezesek,

Rőzsém köré, mind gyűljetek,

Kiáltsátok hangos szóval,

Tűnjél tél már, a pokolba!