Márványszív

Szemléltem az örök bölcset, és hogy

miként vonul arany napfény a fán,
hogy lábánál a festék mily kopott,
pont ott, hol a nagy szeg rozsdásodott,
s miként folyik harmat a szakállán.

Már jártak az emberek a járdán,
volt, ki buzgón keresztet is vetett.
ki megállt, elmerengett halálán,
tán túllátott e világi párán,
rajtam kívül is volt olyan egy-egy.

Rongyos ember kuporgott a sarkon,
kockás pokrócon tegnapi morzsát
nézett, míg a mozdulatlan arcon
felbátorodott hangyák, mint sarcon
osztozva ,egyig azt el nem hordták.

Egymásra pillant a két szenvedő,
szemükben ott a titkos párbeszéd.
Két elvetett, senkinek sem kellő,
akinek most senkivel sem perlő
arcára gyengéden hajol az ég.

Ketten, mintha együtt sírtak volna,
pilláikon csillog a szivárvány.
Ajtót nyitnánk mi nektek az égbe,
csak egy kicsit lágyabb szív kéne, van
ugyan hús,vér de sokaké márvány.

2021.04.21.