dufmar blogja

A csendes Kis- Duna partján zsongtak a bogarak, a Nap boldogan ontotta fényét a töltésre, és a katángok megmutatták az égnek saját Istenadta szépségét. Ezen a szépséges töltésen biciklizve a víz zöld színe alatt a sárga homok barna halakat mutatott nekem, és árva csónakok ringtak a vízre hajló gyönyörűséges faágak alatt. Mezei virágok kellették magukat vadvirágcsokor szedésre, és nyúlánk csóványok hirdették alkotónk patikájának sokrétűségét. Az út lágyan simult a biciklikerék alá, és az emberek távolléte, a csend, közel hozta az Istent. Valami végtelen nyugalom volt a levegőben. Egy kanálishoz értem, a szabályozó vasszerkezet különleges hangulatot adott az amúgy teljesen száraz medernek. Lementem a Kis- Dunához, egészen az iszapos részig. Majd vissza a töltésre. Ember még sehol sem volt. Teljesen biztonságban éreztem magam. Tudtam itt csak ketten vagyunk, Ő meg én. Hatalmas pillanat volt, bátorságot adó, feltöltő. …… Visszafelé biciklizve a ragyogó fényben valami földöntúli béke kísért, melyet munkába is magammal vittem, elég volt arra a röpke percre gondolnom, és a nyugalom újra és újra ellepte a lelkemet, feltöltött, sőt hihetetlen, de még fizikai erőt is adott. Testi és lelki energiát egy amúgy embert próbáló nap elviseléséhez. Szívből kívánok mindenkinek hasonlóan mély, Istennel töltött boldog percet, amikor is kiárad rája az a béke, mely minden értelmet felülhalad és minden körülmény között megőriz bennünket Krisztusban, Krisztusnak!

Meghajlok, ahogy meghajol lábam alatt a fű,

vágylak életem értelme, te sohasem keserű.

Hozzád vinne lelkem, ha szárnyalhatna szabadon,

egyetlenem vagy, gyönyörűségem, vigaszom.

A Hold leomlana, ha köztünk itt a földön laknál,

örömest lenne kisebb bármely sárdarabnál,

ha mosdanál valahol e gömbön zafír tengerben,

a Nap is kialudna, vízbe lépne érted szerelmesen.

A szél elsimulna, mint ki sosem volt orkán hurrikán,

ha Felséged fújna lehelletnyit égi harmonikán,

megalázkodna az univerzum minden csillaga,

és én rajtuk lépkednék sietve Hozzád, mert vársz haza.

Gondolsz e rám, ha a Hold benéz az ablakon,

s halvány csillagfények fogócskáznak a paplanon?

Ölelsz- e engem álmodban, ha mély titok- lesen,

a Vénusz kandikál be hozzád szerelmesen?

S ha külső hang nyugtodból felriaszt,

emberek közül elsőként engem szólitasz?

Szívemre hajtod- é vissza álmos fejed?

hol csak kettőé a világ, én tartok - é veled?

Hagyni csordulni a vért,

kérni új korbácsütést,

oh, szenvedni milyen szép,

ha szemét csukja az ég.

Elhagyva lenni végleg,

mélyen, sötét magányban,

félni a puszta rétet

egy szál, árva fűszálban.

Eltörni, mint a kalász,

melyre rásuhintottak,

választani a kaszást

kenyeres pajtásomnak.

Felbukkanni a végén,

mint ki legyőzhetetlen,

és túl azon, mi az én,

hinni a végtelenben.