dufmar blogja

Irodalom
dufmar•  2021. augusztus 22. 18:04

Üvegországban

Márton csak egyet kortyolt a borosüvegből. „Ez finom!” – állapította meg magában, aztán visszament az ágyába telefonálni. Kisvártatva mintha valaki azt súgta volna neki: „Menj, igyál még egy kortyot!” Felkelt, és még egyszer meghúzta az üveget. Valami csoda jó kedve támadt utána, egész kellemes érzés kerítette hatalmába. Visszament a szobájába, csetelgetett még a barátaival, nevetve írta meg nekik, hogy éppen bort szopogat. Aztán újra elhatalmasodott benne a vágy, kiment a konyhába, jól meghúzta az üveget, úgy félig. Visszament a szobába, lefeküdt, de már nem volt kedve csetelni.

Meglepődve tapasztalta, hogy ha behunyja a szemét, zuhanni kezd. Fel is riadt, olyan feneketlennek tűnt a mélység. Valami vonzotta őt, vissza az üveghez. Megint kiment, kivette a borosüveget a hűtőből, kihúzta a lazán benyomott parafadugót, és ajkához emelte az üveget. Lassan, csukott szemmel szívta az üveg száját. Olyan, mint az első csók, gondolta magában.

Egyszer csak az üveg szája forró lett. Valami titokzatos erő elkezdte befele szívni a nyelvét. Egy darabig még kellemesnek is tűnt, de aztán elkezdett fájni. Már nem csak a nyelve volt az üvegben, lassan a feje, majd az egész teste is belecsúszott. A haja nedves lett, a ruhája borillatú. Az üveg nyaka végeláthatatlanul hosszúnak tűnt. Amikor végre benn volt az üvegben, rövid bambulás után feltápászkodott, és kinyitotta a szemét. Megszédült a látványtól, valami csoda vette körül. A fű borvörös, messzebb a tó fekete vizű. A virágok mind sárgák és lilák, felette az égbolt zöld színű, és egy kék napocska ontotta a fényét. Márton nem győzött csodálkozni. Lassan elindult és lépkedett, maga sem tudta hová.

Itt örökké szél fúj, hajladozok, mint a nádszál…” – morfondírozott magában, de azért csak ment tovább. A láthatáron egy házikó tűnt fel. „Végre valami emberlakta hely! Bekopogok, megkérdezem, micsoda helyre kerültem” – határozta el magában. Így is tett. A kopogásra az ajtó kinyílt.

Szia! Ki vagy haver? – kérdezte őt egy borvirágos orrú férfi.

Szia, én most járok erre először, valami útba igazítást kérek.

Rendben van, de előbb fáradj be, mesélj nekünk, honnan jöttél, mert az látom, hogy messziről. Gyalázatos göncök vannak rajtad.

Gyalázatos?” – gondolta Márton. „Mi a különös egy sima farmernadrágban, teniszcipőben és rövidujjúban?” De aztán végignézett a házigazdán. „Ez meri nekem mondani, hogy gyalázatosak a gönceim? Hiszen az övé egy maskara!”

S valóban, a házigazdán sárga, virágos ing volt, csíkos nyakkendő, kockás szoknya és a szoknya alatt hófehér, térdig érő török bugyogó. Nem akarta megsérteni a házigazdát, de kicsúszott a száján:

Hát te hogy vagy öltözve, csodabogár?

Lenézed a nemzeti viseletünket? – kérdezett amaz vissza.

Dehogy, dehogy – visszakozott Márton. – Csak áruld már el, merre járok.

Hát nem tudod? Ez itt Alkoholisztán.

Alkoholisztán?

Képzeletben körbefutotta a földgömböt, de ilyen nevű ország nem ugrott be neki, ellenben a gondolkodástól megfájdult a feje.

Afganisztánról már hallottam, de Alkoholisztánról még nem – válaszolta kimérten.

Hát látom, hogy messziről jöttél. Mindegy, gyere beljebb, biztosan szomjas vagy.

Szomjas bizony – csillant fel Márton szeme –, de még mennyire. Mid van?

Bor jó lesz?

Remek, hozd az üveget!

A házigazda rémülten hátrahőkölt.

Felétek üvegből isznak? – kérdezte.

Hát a kulturáltabbak pohárból szoktak – mondta Márton –, de mi baj van az üveggel?

Nem tudom – mondta a házigazda –, de már az őseink sem ittak üvegből. Mindig arra tanítottak, hogy üvegből ne igyunk, meg a pohár fenekére se nézzünk, mert mindnyájan így kerültünk ide. Ez afféle hagyomány, olyan szent dolog. Nem tudom, de mi nem iszunk üvegből, se pohárból.

De akkor hogyan? – értetlenkedett Márton.

Hát tányérból, kanállal, mint a rendes emberek.

Mindegy, itt nincs senki ismerős, sose fogja megtudni senki, hát hozzad.

Rumocska kislányom! – kiabált ki a konyhába Gábris –, hozz a vendégünknek egy tányér bort! Gyere, ülj asztalhoz.

Márton leült.

De furcsa hely ez – gondolta –, hiszen mozgó képek vannak a falon! A színek is milyen különösek! Ugyan már, ki festi világoszöldre a falakat és pingálja tele rózsaszín csíkokkal? Ráadásul mindez hullámzik.”

Igenis, apácska – hangzott egy üde leányhang a konyhából.

Kisvártatva a hang tulajdonosa is megjelent, kezében tálca, azon két tányér bor és kanalak. Márton egészen elámult. Rumocskán hófehér kalózruha volt, szőke haja, mint aranyzuhatag omlott a vállára, kecses nyakán aranylánc csüngött, és az egyik szeme bekötve.

Rumocska drága, kezét csókolom – dadogta Márton, és pirosabb lett a bornál is.

A lány csak biccentett feléje, majd gyorsan eltűnt az ajtó mögött.

Márton és Gábris nekiálltak, gyorsan bekanalazták a rózsaszín, enyhén gyümölcsillatú bort.

Ejha, vágynék valami testesebbre is – mondta Gábris. – Rumocska kislányom, behoznád a főételt?

Igenis, apácska – hangzott a konyhából, és ezúttal egy tállal jött vissza a leányzó. A mély tálban testes vörösbor volt meg egy merőkanál. A leány lopva a vendégre lesett, pironkodva merte tele a tányérját, majd az édesapjáét is. Kiment. Márton gyönyörködve nézte a tányérban a bort. Óvörös színe volt, majdnem bordó és csíkokban megtört. Szigetekre szakadozott. Szinte áhítattal merítette bele a kanalát. A nedű, mint a kígyó úgy siklott le a torkán, bizsergető érzést hagyva abban. Miután kiürült a tál, a házigazda ránézett a vendégére:

Most már mesélj, honnan jöttél?

Márton el szerette volna mondani, de semmi nem jutott eszébe, mintha ez előtt a pillanat előtt nem is lett volna semmi.

Látom, fáradt vagy, pihenj le nálunk, ott a vendégszoba. Rumocska, drága kislányom, vess ágyat a vendégünknek! Amíg a lányom elkészül, gyere, kanalazzuk még ki a desszertet! – mutatott egy kisebb tálkára a házigazda. Márton meglepődve tapasztalta, hogy a tálkában rum van.

Hiszen ez rum! – mondta ki hangosan.

Persze, Rumocska saját házi specialitása. Talán nem ízlik?

De, nagyon finom… – mondta Márton, de már érezte, hogy ez így nem lesz jó.

Netán rosszul vagy? – kérdezte aggodalmas arccal Gábris.

Igen – nézett fel rémült arccal Márton.

Jaj, nehogy már rosszul legyél! Gyere ki a friss levegőre!

Kimentek a ház elé. Márton előrehajolt és hányni kezdett, csak úgy ömlött belőle a rózsaszín lé, ami a bordóvörös füvön különös nyomokat hagyott.

Hagyd abba, itt nem szabad hányni! – rivallt rá a házigazda,

Márton csak nézett rá, és az járt a fejében, hogy vissza lehet azt tartani?

Ne csináld! – ordított rá Gábris, de hiába.

Mártonból csak jött, mint a feltörő láva, lassan már abban tapostak, aztán már derékig ért a sok zavaros folyadék, végül nyakig.

Itt fulladunk meg! – rémüldözött, és ahogy vitte az ár egyre messzebb Gábristól, észrevette, hogy az üveg szája felé tart. A szűk járatban, az üveg nyakában kis híján megfulladt, hallotta is, hogy valaki felette így szól:

Emeljük fel, mert belefullad a saját mocskába.

Elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, egy fehér mennyezetű kórteremben feküdt, és az édesanyja hajolt föléje.

Csakhogy magadhoz tértél, fiam! Hol voltál?

Üvegországban – suttogta Márton.

Ott, kisfiam, és kis híján ott is maradtál örökre.


dufmar•  2019. június 30. 22:30

Tulo

Jozef Horák 

Tulo

(fordította: Dufek Mária)


A mi kutyánkat Tulonak hívták. Nem volt nagy, fekete-fehér foltos volt. Nem tudott a hátsó lábain megállni, sem pacsit adni, sem átugrálni az eléje tett pálcán. Ennek ellenére nem volt együgyű.

Nagyon jól őrizte a házat, és jó terelőkutya volt. Elég volt szólni: Tulo, a libák! A kedves Tulo máris tudta, mi a teendője. Tudta, hogy a libák a répában vannak, vagy a kukoricában, vagy a káposztában.

Fürgén átugrotta a kerítést, s egy szempillantás alatt kihajtotta a libákat, libuskákat messze a völgybe.

Tulo leginkább a nagyapót szerette.

Bárhová ment is nagyapó, Tulo követte. Akár cseresznyét ment örizni, akár az ökröket legeltetni, akár csak a gangon ült,Tulo mindig mellette volt.

Amikor nagyapó Selmecre indult, Tulo is ment utána, de csak a faluvégig. Ott nagyapó megfordult és rászólt: Tulo, haza! A kedves Tulo leült, sunyított, egyik fülét leszegte, a másikkal fülelt és csak nézett, nézett nagyapó után, míg  el nem ment.

Egyszer nagyapó ezt mondta:

- Holnap fiúk éjjelre megyünk!

Na, ez valami nekünk való volt! Ez azt jelentette, hogy megyünk nagyapóval ökröket legeltetni. Nagyanyó előkészítette a szűrét. Egyik ujjába szalonnát és kenyeret gyömöszölt, a másikba nagyapó tette a pipáját, a dohányos erszényét és gyufát.

Kora este indultunk. Elöl Tulo, utána az ökrök, aztán mi és legvégül nagyapó. A nap már leáldozott, mikor Aranyosdra érkeztünk. Ott állt az öreg cseresznyefa, úgy, ahogy ma is ott áll. Ott legeltettük az ökröket.

A este hamar véget ért. Míg mi a rőzsét szedtük, ami ki kellett, hogy tartson reggelig, addig nagyapó szalonnát sütött. Miután megvacsoráztunk nagyapó belecsavart minket a széles szűrbe a tűz mellett. Tulo őrködött és nagyapó remegő hangon ősrégi dalokat dúdolgatott, míg el nem aludt. 

Reggel még sötétben keltünk.  Ám sötét csak a szűrben volt, amibe nagyapó csavart. Isten világosságán már fényes nappal volt. Kicsit átfagyva indultunk haza.

Tulo azonban nem jött velünk.

Nem jött meg este sem.

 Másnap sem mutatkozott. Elmúlt a reggel, este a nap is lebukott, Tulo mégsem tért haza.

Nagyapó elküldött minket a keresésére. Befutottuk az egész falut, mindenkitől kérdezősködtünk, de Tulo nem volt sehol. Nagyapó ezt mondta:

-Hisz ő hazatér, nem veszik el!

Mindnyájan így okoskodtunk. Tulo mégsem jött haza. Eltelt a második nap, a harmadik, Tulo nem volt sehol. Nagyapó mérgesen járt kelt. Állandóan kötekedett nagyanyóval. Nekünk sem engedett el semmit. Felesleges volt a haragja, Tulo a negyedik nap sem jött haza.

Lassan kezdtünk megfeledkezni róla.

Az ötödik napon nagyapónak szüksége volt a szűrre. Ám a szűrnek híre hamva sem volt. Nem volt sem a szobában, sem a kamrában, sem a padláson. Nagyanyó felforgatta az egész házat.

Aranyosdon hagytuk,- emlékezett vissz nagyapó. Így is volt. A kedvelt szűr Aranyosdon hevert a cseresznyefa alatt.

- Bizony mellette hevert a mi fekete-fehér foltos Tulonk is, aki a szűrt öt napig őrizte hűségesen.

Azon az estén nagyapó nem nekünk sütött szalonnát. A hűséges, kiéhezett Tulot vendégelte meg.

dufmar•  2019. március 28. 13:25

Eszmélés



Sötét éjszakába

forgom én a kába.

Fényes csillagsziporkák

ájult énem tiporják.


Mozdulnék, csengő szól,

testem ernyedt, laza.

Lelkem messze kóborol, 

szépen, lassan ér haza.


Folyó menti vándor,

szakít aranyfákról

csengő- bongó levelet.


Lába nyomán rendre

omlik az éj, pernye,

a hajnal bont szemeket.


Dufek Mária

2018.03.28.

dufmar•  2019. január 7. 07:38

Az élethez

Megszólalni vágyok
mint a néma gyerek.
Megszűnjön az átok,
engem is értsenek.

Gyöngyökként a szavak
szép rímekbe szedve,
ajkamról hulljanak
jó emberi szívekbe.

Termőföldbe magok,
mind azok legyenek,
míves gondolatok,
szépet teremjenek.

Dufek Mária
2018-01.06.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom