Ádám sóhajtott

Pillantást vetve a fekete űrre,

már úgy nézett rá, mint életet adó csűrre.

Lett minden, mi addig ott volt zajtalan,

koccanó biliárdgolyó, melynek hangja van.

Az Úr a földre lehelt lágy meleget,

felhő a dombtetőre kéredzkedett.

A vizek zúgtak, életet követeltek,

símabőrű halak benne megjelentek.

A fák szerelmeskedni kezdtek.

Minden vad egy csókból lett,

gyöngéd simogatásból a medrek,

fehér sziklák égig ágaskodtak,

magtermő füvek szárat hoztak.

Sárgolyóból lett egy ember,

minek késznek kellett lenni, kész lett ezzel.

Minden szép lett, jó és tökéletes,

sóhajtott Ádám, nő kell, így nem érdekes.