Mary E. Frye: Ne jöjj el sírva síromig - Átirat

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Lényem suhan Benned, angyalok után szállva,
Én vagyok, mindig is voltam: a négy őselem,
Emlékemből kéklik fel s búg a végtelen,
Hajnalban nyíló szellő az én igaz nevem,
Mely álmaidból fogan, álmatlan éjeken;
Ott lélegzem órák monoton percegésén,
Ott pihegek titkok függönyös lebbenésén,
Titokban erőt lopok fent a karjaidba,
Ódait én csempészek földi napjaidba;
Nem vagyok más, mint madárban lakozó égbolt,
Más vagyok, mint a ma, de az igen, mi szép volt,
Könnyedet felszárító sugárnyaláb vagyok,
Nem egy mélységben nyugvó, lélektelen halott...

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Halottnak, ha hiszel, az a lelkem halála.