Ízelítő a 15-ből

Orkánnak idején moccanatlan
a szellem, mit világteher nem facsar,
míg egy szelídebb kezű viharban
a bús szél kevély fákat szétcsavar.

Ki túl nagyra törtet, a trónjáról
önmaga ásta verembe zuhan,
s a sors érdemelt nyílzáporától
bolygó-méretű arca szétpukkan.

A szabad lény mást sohasem tipor,
a lelkében nem jégmező honol,
s a belső tüzek szirmát locsolva -

Lelke áradó-állandó folyó,
irama messzi partokra sodró,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

*

Csömör-szellő mégis rögbe vonja
az útkutató, csapongó lelket,
ha felőrli zajok lázas szomja,
a zsongásért kioltja a csendet.

Vállán tornyosul a napok súlya,
s elvakítja a rohanás fénye,
míg egy összeroppanás megsúgja:
mit jelent a légzés ősélménye.

Mit érzett világ az első reggel,
felhőpólyákba burkolt égtesttel,
a zsenge kékség mögül kinézve,

Miért az észrevétlen lélegzés,
mely lételem, akár a képzelgés;
a Lélek Ő: idő s tér pillére.