Bolygók lelke

Határok hamva kereng az űrben,
Világok kavarognak révülten.

Integetnek a Mának
Érintetlen ősi tájak.

Egy régi álom zokog a szélben,
Megpillantja magát könnyei tükrében.

Álmos ragyogást súg a Csend,
Ősi ürességen átdereng.

Ódon hullámokat fuvall
Egy szemerkélő altatódal.

Szépia ködből füstölög egy csillag,
Megérinti lelkét egy álomszerű illat.

Ismeretlen tengereken evez a lélek,
Igaz arcát csillantja a messzeségnek.

Csendkelyhekben úszik a Végtelen,
Rejtélycseppek fátyla fellebben.

Olvadt holdviasz cseppjei lebegnek,
Majd a Régvoltba általperegnek.

Őstengerek titkait búgja a némaság,
Éteri köd dallamát őrzik az éjszakák.

Tűnődő csillagokban zsongó habok
Csak a Távolban öltenek alakot.

Dobog a bolygók síri csendje,
Halk varázst szór a lelkekre.

Hulldogáló jövő ősi tánca
Világokat emlékbe némán zárja.