Papírfecskék

Monet: A felkelő Nap

c. festménye alapján

Tünékeny rezdülés, ahogy ébred

a hajnal, moccanó felhők ormai

alatt remegő víz, gyöngyház foltjai

a Nap sóhajának arcán égnek.

Sejtelemként derengő szél csókolja

a fény fodrozódó szín-játékát,

szűz-bíbor sziluettjein foltozza

hullámok kéklő hajának árnyékát.

Sejlő hó-arany köde reszket a tér

kontúrjain, mályva-pírban pingálva

az ébredés fáradt opálját. Halvány

fahéj komplementerébe folyt a lég,

a lomha pirkadat bágyadt tintája

impresszióvá festette ajkát.

Leonardo Da Vinchi festménye alapján

Reneszánsz eszmék koszorúja arcod

szelídsége, szemedben a lélek

szeplőtelen víztükre, s lényed

övezi hajnalok fénye. Karod

kecses ívein pihenve ragyog

a báj, női szemérem mosolyodba

simult igéző varázsként hajol

ránk. A múlt szépsége homlokodra

tűzte gyöngyeit, hajad barna füze

öleli a művészet templomát.

Ajkadon titkok bársonya dereng

az idő falán át, álmunkba fűzve

sorsod misztikumát, mely a csend ormán

téged halhatatlan virágnak festett.

Giovanni Da Bologna, Pratolino című szobra nyomán

Korallzöld hajú fák ölében lombok

suttogó lélekhangját őrzi, arcán

otthont talált univerzumok magánya.

Hallgatásba bilincselt szikla-orom,

örök csend vetett fészket már ajkán.

Az idő béklyója lett rögtalárja,

szakállára évszázadok sóhaja

kövült, s a hullámok könnyezik sorsa

parttalan voltát. Kőbe zárt szíve

tenyere alatt sír, forrásként csobbanva

kavicsok vállán. Derengésébe fonja

a Hold opálja, bánattá szült hite

imáért koldul az éj homokján.

Csillagok lehelete simítja

fájdalma ráncait, görnyedt létére

fény-subát terít a Nap, s homlokán

sikoltó árnyait a szél csitítja

alkony-felhők medertelen mélyébe.