poste restante
VéleményCsak már nem hisszük el…
Csak már nem hisszük el…
Akkoriban negyven éven át
„ideiglenesen” felmentettek
az önálló gondolkodás alól,
aztán egyszer csak fellélegezhettünk:
- Na végre! Végre elmentek!
Felvirradt ránk egy új nap,
s szokta a fényt a szemünk.
Fogadkoztunk is akkoriban,
hogy ezután soha, de soha
a sötét szolgaság meg nem ismétlődhet,
hisz látjuk mi már az erdőt a fától,
megtapasztaltunk századokat
elnyomásból, megtorlásból.
Utcákat söpört ki, az eufória
tisztára takarította a parkokat,
hol a béke beférkőzhetett végre
a padok mögé bújt gyűlölet helyére,
hogy összeterelje az álmukban világgá
kergetett szívdobbanásokat,
de már késő volt a nagy pillanat…
Életünk ma sem szól másról,
mint a múltról, s a megmaradásról.
…Csak már nem hisszük el,
hogy változtak a módszerek megint.
A jövő épp beint, meglapul a fa-lóban,
és nincs aki megment a valóságtól,
- valóban- , mert a negyven év alatt
önként - sőt teljesen önállóan -
szoktunk le az önálló gondolkodásról.
Tenger-szem-bánatunk
Tenger-szem bánatunk
Tenger szemmel együtt nézünk a világba,
okos kütyükkel, mélyre s Marsra szállva…
Nézzük hát sorra, hogy 20-30 év múlva
mit láthat élőben majd az unokám
olyannak, ahogy azt még láthatta
dédapám, nagyapám, az apám,
s ahogyan én, ’utolsó mohikán’…
A tengerszem aligha lesz akkor
tiszta kék, ha körötte pusztul, sorvad
az egykor érintetlen, sokszínű vidék,
a harmónia bomlik, nyomokban sem
lelhető, s a szépség nem lesz elérhető,
csak a képe, némely Oscar-díjas filmeken…
Az ökörnyál szállongó, hosszú fonadéka
mindössze néhány pókfajhoz kötött,
kik e selyemszálon messze repülnek,
de ha hamarosan ezek is eltűnnek,
helyettük az arany őszt elfedő ködökben
csak illúziók lebegnek majd a föld fölött…
A forrás vize kincs, maga az élet.
Belőlük növekvő patakgyermekeknek
vénséges nagyszülő-folyók mesélnek
a tengerről,.. hisz hosszú az út, míg odaérnek
és megismerhetik a nagy kékséget.
Én még ihatok tiszta forrásból,
álmodhatok mezők pipacsos füvén,
de ki tudja meddig ad haladékot az idő;
hisz’ ha rajtuk múlik, sem levegő, sem víz,
sem föld, sem gyermek, sem szülő…
előlük meg nem menekszik.
A természet óriás. Az ember hozzá törpe.
Felnőni nem képes, mert génjeinek rabja,
így hát kifundálta, hogyan gyötörje,
de valahol hiba csúszott a gépezetbe:
kényelmesen ülünk egy ketyegő bombán,
magunkat és egymást is mérgezve,
kezünk ölbe ejtve, vagy olykor ökölbe,
és mint egy filmet, csak bámuljuk a jelent,
tétlenül, bénán nézzük hogyan fogy el
a jövő is miattunk… s tenger-szem-bánatunk
ma már csak Isten tudja mit jelent…
most azonnal
most azonnal
úgy kéne valami nagy tiszta kékség
most azonnal a ködök helyett
talán a jóreménység fok felett
amit egy eszkábált űrhajó
majd újra beszennyezhet
mert az ember permanens mocskoló
testét a kosztól még óvja
de édenből végleg kiűzetett
avult fügefalevél logója
lelke hányódó ladikban ül
nyelve sziszegő kígyó
levedlett múltját hátrahagyva
már lélekvesztőn menekül
a vízen szutyok-folyó-habok
tengerig ömlik csak ömlik a szó
jobb híján mégis ebbe kapaszkodok
noha érzem lassan belefulladok
porszem létemért tudom nem kár
de könyörgöm valaki foltozza be már
ezt az összetákolt noé-csónakot
telve a sok barommal
rajta de most azonnal
Nem kevesen...
Nem kevesen…
Vannak emberek itt, Magyarországon, Európában - nem kevesen –, akiknek a látszat ellenére, már hosszú ideje NINCS HAZÁJUK.
Nekik mindössze identitás-talan, történelem-telen, nemzet-telen, múlt-talan, bármikor bármilyen helyre megváltoztatható, igazolható „lakhelyük”, tartózkodási helyük van csupán. Pusztán e lakhely alapján tartják magukat pl. EURÓPAINAK, - jellemben, magatartásban, értékrendben fel sem fogva, meg sem közelítve a József Attila által pl. Thomas Mann-ban tisztelt, megverselt ’európaiságot’.
Nem tudom mit ÍRNA, és főleg mit TENNE ma József Attila, de egyet biztosan nem: nem fogná be ”pörös száját” ma sem, ám nem a hazáján kívül, és nem a külső hatalmak nyíltan érdekvezérelte körbeudvarlásával, (mondhatnám vulgárisabban is), főként nem a saját hazája ellenében, honfitársai becsmérlésével keresné a saját maga érvényesülését. Ahogy nem tette soha ezt egyetlen, a hazáját szerető és védő magyar író vagy költő, művész, tudós… de még politikus sem!
Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy Trianon után 100 évvel végre elérkezett az idő, hogy a gátlástalan, hataloméhes külső erők segítségével - mert másként ma sem megy-, ismét megkíséreljenek erőszakot tenni egy ’maradék’ kis országon. Ők azok, akik úgy hiszik, hogy ezek a külső erők majd hozzásegítik, beültetik, mert előbb-utóbb beültethetik őket újra a hatalomba, és akkor az általuk már jól kitaposott globál-úton tovább haladva elvehetik sok millió embertől a maradék hazáját is, elvehetik az identitását/minden értelemben/, rákényszeríthetik a vallási , világnézeti, erkölcsi stb. másságot, bármely országra, átadhatják tálcán feltálalva a világ „új európai urainak”…, Emberek millióit pedig pusztán parancsvégrehajtókká, teljes rabszolgasorsba kényszeríthetik a saját hazájukban. Nagyot tévednek ezek a szegény "hazátlanok…”
Tévednek, mert vannak emberek - nem kevesen -, akiknek minden ez ellen irányuló kísérlet dacára is, mindig is volt, most is van, és lesz is HAZÁJUK, - éljenek bárhol a világban -, a hazájuk neve: MAGYARORSZÁG.
https://www.youtube.com/watch?v=i367SC_eVG0
József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
Miminénik és Palibácsik...
Ezt a bejegyzést egy tagunk töltötte fel a blogjába. A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei, és semmi esetre sem tekinthetőek objektív hírnek vagy tanácsadásnak. A koronavírussal kapcsolatban a koronavirus.gov.hu címen elérhető hivatalos oldalon lehet tájékozódni.
Miminénik és Palibácsik…
„Nem a kortól függ, hogy mikor öregszünk meg. A bennünk lévő energiától, életkedvtől és kreativitástól maradunk fiatalok. És persze attól, ha senki máshoz, csak saját magunkhoz hasonlítjuk magunkat.”
Ezt a véleményt egy internetes cikkben találtam a minap és nagyjából egyet is értek vele… Azért csak nagyjából, mert hogy mitől marad meg az a bizonyos energia, az életerő, a kreativitás, hát erről ott nem szólt a fáma… Néhány olyan apróságról , mint pl. az egészségi állapot, a család törődése, szeretete, a ’szükség van rám érzés’ és általában a társadalmi megbecsülés, vagy az időseket körülvevő környezet, legyen az családi, vagy intézményesült, és az idős korra az egyedül maradás ténye… egyáltalán nem mellékes tényezők.
A WHO szerint / ez ismét egy mai média-hírből való / Európában a mostani járvány minden 2. (!)haláleste idősotthonokban következik be. Ehhez nem kell kommentár, ők nyilván felmérték és követik a „statisztikákat”. Csakhogy akik meghalnak, ők nem statisztikai adatok…!! Ők a mi nagyapáink, nagyanyáink, apáink, anyáink, tesvtérek, szomszédok, Mimi-nénik és Pali-bácsik, egykori idős tanáraink, barátaink, ismerőseink…vagy mégsem?? Netán azért, mert nem ismerjük őket személyesen? Mert jobb a szőnyeg alá söpörni azt az érzést, hogy mit érezhet sok idős, otthonban, intézményben élő ember, aki mellől most sorra halnak meg a társai? Aki retteg, és nem érti ezt a helyzetet? Mit érezhet, aki nem láthatja a szeretteit, az unokáit, és sokszor még elbúcsúzni sem tud tőlük…? El lehet ezt képzelni..??
Miközben Magyarországon ízléstelen, a bunkóságon, érzéketlenségen messze túlmenő politikai viták zajlanak a felelősségen, de még inkább a felelősség hárításán, az öregek csak hullnak mint az őszi falevelek… Sokuk számára az egészségügyi végállomás a kórház, ahol talán van számukra még egy esély…
DE: nem a kórház kéne hogy az utolsó és egyetlen esélyük legyen!!
Minden társadalmat/ rendszert/ egyértelműen minősít az, hogy hogyan, miként bánik az idős emberekkel.
Ők, akik túlélték a háborúkat, az üldöztetéseket, a nélkülözéseket, a padlás lesöpréseket, és akik nem utazgattak a spanyol riviérára, sem Balira, és máshová sem nagyon, mert a többségük „csak” dolgozott, miközben generációkat nevelt fel és védett meg… Olyan generációkat, akik most a világjárvány idején, nem tudnak mást tenni, a fejlett nyugati és más társadalmakban sem, ( -technika ide, „fenntartható fejlődés” maszlaga oda…), mint bezárkóznak a saját kis világukba… Hát igen. Talán érthető. De ettől ez még a 21. század egyik óriási drámája. Valóvilágos. Nem virtuális.
" A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei..."
Na igen, persze, az írói fantázia mint tudjuk határtalan...