poste restante

Csak már nem hisszük el…

 

 

Akkoriban negyven éven át

„ideiglenesen” felmentettek

az önálló gondolkodás alól,

aztán egyszer csak fellélegezhettünk:

- Na végre! Végre elmentek!

Felvirradt ránk egy új nap,

s szokta a fényt a szemünk.

 

Fogadkoztunk is akkoriban,

 hogy ezután soha, de soha

a sötét szolgaság meg nem ismétlődhet,

hisz látjuk mi már az erdőt a fától,

megtapasztaltunk századokat

elnyomásból, megtorlásból.

 

Utcákat söpört ki, az eufória

tisztára takarította a parkokat,

hol a béke beférkőzhetett végre

a padok mögé bújt gyűlölet helyére,

hogy összeterelje az álmukban világgá

kergetett szívdobbanásokat,

de már késő volt a nagy pillanat…

 

Életünk ma sem szól másról,

mint a múltról,  s a megmaradásról.

…Csak már nem hisszük el,

hogy változtak a módszerek megint.

A jövő épp beint, meglapul a fa-lóban,

és nincs aki megment a valóságtól,

- valóban- , mert a negyven év alatt

önként - sőt teljesen önállóan -

szoktunk le az önálló gondolkodásról.

 

Tenger-szem bánatunk

 

Tenger szemmel együtt nézünk a világba,

okos kütyükkel, mélyre s Marsra szállva…

Nézzük hát sorra, hogy 20-30 év múlva

mit láthat élőben majd az unokám

olyannak, ahogy azt még láthatta  

dédapám, nagyapám, az apám,

s ahogyan én, ’utolsó mohikán’…

 

A tengerszem aligha lesz akkor

tiszta kék, ha körötte pusztul, sorvad

az egykor érintetlen, sokszínű vidék,

a harmónia bomlik,  nyomokban sem

lelhető, s a szépség nem lesz elérhető,  

csak a képe, némely Oscar-díjas filmeken…

 

Az ökörnyál szállongó, hosszú fonadéka

mindössze néhány pókfajhoz kötött,

kik e selyemszálon messze repülnek,

de ha hamarosan ezek is eltűnnek,

helyettük az arany őszt elfedő ködökben

csak illúziók lebegnek majd a föld fölött… 

 

A forrás vize kincs, maga az élet.

Belőlük növekvő patakgyermekeknek

vénséges nagyszülő-folyók mesélnek

a tengerről,.. hisz hosszú az út, míg odaérnek

és megismerhetik a nagy kékséget.

 

Én még ihatok tiszta forrásból,

álmodhatok mezők pipacsos füvén,

de ki tudja meddig ad haladékot az idő;

hisz’ ha rajtuk múlik, sem levegő, sem víz,

sem föld, sem gyermek, sem szülő…

előlük meg nem menekszik.

 

A természet óriás. Az ember hozzá törpe.

Felnőni nem képes, mert génjeinek rabja, 

így hát kifundálta, hogyan gyötörje,

de valahol hiba csúszott a gépezetbe:

kényelmesen ülünk egy ketyegő bombán,

magunkat és egymást is mérgezve,

 

kezünk ölbe ejtve, vagy olykor ökölbe,

és mint egy filmet, csak bámuljuk a jelent,

tétlenül, bénán nézzük hogyan fogy el

a jövő is miattunk… s tenger-szem-bánatunk

ma már csak Isten tudja mit jelent…

 

 

 

most azonnal

 

úgy kéne valami nagy tiszta kékség

most azonnal a ködök helyett

talán a jóreménység fok felett

amit egy eszkábált űrhajó

majd újra beszennyezhet

mert az ember permanens mocskoló

testét a kosztól még óvja

de édenből végleg kiűzetett

avult fügefalevél logója

lelke hányódó ladikban ül

nyelve sziszegő kígyó

levedlett múltját hátrahagyva

már lélekvesztőn menekül

 

a vízen szutyok-folyó-habok

tengerig ömlik csak ömlik a szó

jobb híján mégis ebbe kapaszkodok

noha érzem lassan belefulladok

porszem létemért tudom nem kár

de könyörgöm valaki foltozza be már

ezt az összetákolt noé-csónakot

telve a sok barommal

rajta de most azonnal

 

Nem kevesen…

 

Vannak emberek itt, Magyarországon, Európában  - nem kevesen –, akiknek a látszat ellenére, már hosszú ideje NINCS HAZÁJUK.

Nekik mindössze identitás-talan, történelem-telen, nemzet-telen, múlt-talan, bármikor bármilyen helyre megváltoztatható,  igazolható  „lakhelyük”, tartózkodási helyük van csupán. Pusztán e lakhely alapján tartják magukat pl. EURÓPAINAK,  - jellemben, magatartásban, értékrendben fel sem fogva, meg sem közelítve a József Attila által pl. Thomas Mann-ban tisztelt, megverselt ’európaiságot’. 

Nem tudom mit ÍRNA, és főleg mit TENNE ma József Attila, de egyet biztosan nem: nem fogná be ”pörös száját” ma sem,  ám nem a hazáján kívül, és nem a külső hatalmak nyíltan érdekvezérelte  körbeudvarlásával, (mondhatnám vulgárisabban is), főként  nem a saját hazája ellenében,  honfitársai becsmérlésével keresné a saját maga érvényesülését. Ahogy nem tette soha ezt egyetlen, a hazáját szerető és védő magyar író vagy költő, művész, tudós… de még politikus sem!

Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy Trianon után 100 évvel végre elérkezett az idő, hogy a gátlástalan, hataloméhes külső erők segítségével  - mert másként ma sem megy-, ismét megkíséreljenek erőszakot tenni egy ’maradék’ kis országon. Ők azok, akik úgy hiszik, hogy ezek a külső erők majd hozzásegítik, beültetik, mert előbb-utóbb beültethetik őket újra a hatalomba, és akkor az általuk már jól kitaposott  globál-úton tovább haladva elvehetik sok millió embertől a maradék hazáját is, elvehetik az identitását/minden értelemben/, rákényszeríthetik a vallási , világnézeti, erkölcsi stb. másságot, bármely országra, átadhatják  tálcán feltálalva a világ „új európai urainak”…,  Emberek millióit pedig pusztán  parancsvégrehajtókká, teljes rabszolgasorsba kényszeríthetik a saját hazájukban. Nagyot tévednek ezek a szegény "hazátlanok…” 

Tévednek, mert vannak emberek - nem kevesen -, akiknek minden ez ellen irányuló kísérlet dacára is, mindig is volt, most is van, és lesz is HAZÁJUK, - éljenek bárhol a világban -, a hazájuk neve: MAGYARORSZÁG.

 

https://www.youtube.com/watch?v=i367SC_eVG0

József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

 

 

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

 

Miminénik és Palibácsik…

 

„Nem a kortól függ, hogy mikor öregszünk meg. A bennünk lévő energiától, életkedvtől és kreativitástól maradunk fiatalok. És persze attól, ha senki máshoz, csak saját magunkhoz hasonlítjuk magunkat.”

 Ezt a véleményt egy  internetes cikkben találtam a minap és nagyjából egyet is értek vele… Azért  csak nagyjából, mert hogy mitől marad meg az a bizonyos energia, az életerő, a kreativitás, hát erről ott nem szólt a fáma…  Néhány olyan apróságról , mint pl. az egészségi állapot, a család törődése, szeretete, a ’szükség van rám érzés’ és általában a társadalmi megbecsülés, vagy az időseket körülvevő környezet, legyen az családi, vagy intézményesült,  és az idős korra az  egyedül maradás ténye… egyáltalán nem mellékes tényezők.

 A WHO szerint / ez ismét egy mai média-hírből való / Európában a mostani járvány minden 2. (!)haláleste idősotthonokban következik be. Ehhez nem kell kommentár, ők nyilván felmérték és követik a „statisztikákat”. Csakhogy akik meghalnak, ők nem statisztikai adatok…!! Ők a mi nagyapáink, nagyanyáink, apáink, anyáink, tesvtérek, szomszédok, Mimi-nénik és Pali-bácsik, egykori idős tanáraink, barátaink,  ismerőseink…vagy  mégsem??  Netán azért, mert nem ismerjük őket személyesen? Mert jobb a szőnyeg alá söpörni azt az érzést, hogy mit érezhet sok idős, otthonban, intézményben élő ember, aki mellől most sorra halnak meg a társai? Aki retteg, és nem érti ezt a helyzetet? Mit érezhet, aki nem láthatja  a szeretteit, az unokáit, és sokszor még elbúcsúzni sem tud tőlük…? El lehet ezt képzelni..??

 Miközben Magyarországon ízléstelen,  a bunkóságon, érzéketlenségen messze túlmenő politikai viták zajlanak a felelősségen, de még inkább a felelősség hárításán, az öregek csak hullnak mint az őszi falevelek…  Sokuk számára az egészségügyi végállomás a kórház, ahol talán van számukra még egy esély…

DE: nem a kórház kéne hogy az utolsó és egyetlen esélyük legyen!!

Minden társadalmat/ rendszert/ egyértelműen minősít az, hogy hogyan, miként bánik az idős emberekkel.

Ők, akik túlélték a háborúkat, az üldöztetéseket, a nélkülözéseket, a padlás lesöpréseket, és akik nem utazgattak a spanyol riviérára, sem Balira, és máshová sem nagyon, mert a többségük „csak” dolgozott, miközben generációkat nevelt fel és védett meg… Olyan generációkat, akik most a világjárvány idején, nem tudnak mást tenni, a fejlett nyugati és más társadalmakban sem, ( -technika ide, „fenntartható fejlődés” maszlaga oda…), mint bezárkóznak a saját kis világukba… Hát igen. Talán érthető.  De ettől ez még a 21. század egyik óriási drámája. Valóvilágos. Nem virtuális.

 

 

 

"  A bejegyzés nem minősül hivatalos tájékoztatásnak, a benne szereplő esetleges állítások a képzelet szülöttei..."

Na igen, persze, az írói fantázia mint tudjuk határtalan...