Kultúrpercek

Az RMS Titanic óceánjáró luxushajó 1912. április 15.-én süllyedt el az első útján.....

„Be kell ültetni őket a csónakokba! Mindet be kell ültetni a csónakokba!”

Ahogy a már elcsépelt mondás tartja, „egy süllyedő hajón nincs ateista”.

A Titanic katasztrófa egyik túlélője Archibald Gracie IV., egy jómódú, alabamai születésű skót-amerikai volt – egyúttal ő a harmadik utólagos áldozat, nyolc hónappal későbbi halálát ugyanis a katasztrófa átélése következtében létrejött komplikációk okozták.

Sokat lehetne írni róla, magáról is – akár csak arról a momentumról, hogy milyen lehetett úgy élni át ezt a hajókatasztrófát, hogy mikor legutóbb kilenc évvel korábban a családjával együtt Európában jártak, Párizsban egy tragikus liftbalesetben meghalt a nagyobbik, 12 éves lánya, és azóta először ekkor vágott neki ismét az európai útnak, onnan tartott haza –, vagy magának a katasztrófának a tanulságokban gazdag lefolyásáról, melynek ő volt az egyik legrészletesebb leírást nyújtó túlélője.

Jónéhány életrajzi adat a rendelkezésünkre áll Gracie-ről, mégis azt mondom, nem tudom, milyen ember volt Archibald Gracie egyébként, „békeidőben”, vagy a többiek, akikről ír. Ugyanakkor mégsem tudja az ember kiverni a fejéből:

- Milyen ember lehetett az, aki, mihelyt felismeri, hogy az óceán közepén süllyedni kezd a hajójuk, minden erőfeszítése (barátjával együtt) arra összpontosul, hogy kivétel nélkül minden embert, akit a hajón találtak – kezdve a nőkkel és a gyerekekkel –, beültessenek a mentőcsónakokba. És nem, nem ültek be utánuk az utolsóba, hanem elmentek plédekért és takarókért, melyek később életmentőnek bizonyultak;

- Milyen ember lehetett az, aki miközben segít a másodtisztnek az összecsukható csónakok kiszabadításában, eszébe sem jut bármelyikbe beülni, hanem küzd a következő csónakkal tovább, amíg le nem sodorja az ár, és fel nem kapaszkodik az egyik felborult csónak tetejére;

- Milyen emberek lehettek azok, akik feljőve az alsó fedélzetekből, és szembesülve azzal, hogy már csak az a négy összecsukható mentőcsónak van magasan rögzítve – ha egyáltalán le tudják szerelni (nem tudták) –, mind ott álltak, férfiak, nők is, fiatalok és idősek is, és senki egyetlen kétségbeesett hangot, sikolyt, jajszót nem adott ki, kétségtelenül szembesülve a biztos véggel;

- Milyen ember lehetett az a nyolc zenész, akik lényegében az utolsó pillanatig játszották a hatalmas tömegnek a „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd” kezdetű éneket, önként lemondva a menekülés lehetőségéről is;

- Milyen emberek lehetek azok az úszók, akik megpróbálták megközelíteni a dugig megtömött mentőcsónakokat, majd mikor azok – a saját védelmükben – távolabb eveztek, egyetlen rossz szót, átkot nem mondtak rájuk, egyetlen esetben sem;

- Milyen ember lehetett az a vízben úszó férfi, aki, mikor látta, hogy az egyetlen elérhető (szintén teli) csónak távolodni kezd tőle, lassított tempóján, és erős hangján utánuk kiáltott: „Jól van, fiúk, sok szerencsét, Isten áldjon benneteket!”

- Milyen lehetett Archibald Gracie, aki amikor nyolc hónappal a tragédia után halálos ágyán feküdt, ezek voltak az utolsó mondatai: „Be kell ültetni őket a csónakokba! Mindet be kell ültetni a csónakokba!”

Ahogy mondás tartja, „egy süllyedő hajón nincs ateista”.

…De miért,
miért, miért, miért kell hozzá egy süllyedő hajó?

Szerző: Bóka Vera

József Attila: A kutya...

  

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt. 

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott. 

Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél. 

1924 első fele

József Attila (1905-1937), Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az élet kegyetlen volt vele, hiszen félárva gyermekként ifjúsága tele volt lemondással és brutalitással, felnőttként pedig szembesülnie kellett a meg nem értéssel.

Kővel, kereszttel csínján bánjatok,
Kövezni könnyű, megfeszítni játék,
Kimondatlanságba kimondott szavatok
Nehogy majd visszavágyjék.

Jaj, hány lélekben vannak mindig hárman:
Kétfelől két bűn két keresztre verve
S közbül az Isten egyszülött fia,
Nem értve, nem ismerve.


Reményik Sándor (1890-1941) költő, a két világháború közötti 
erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja.

Pablo Neruda: Lassan haldokolni kezdesz...

Lassan haldokolni kezdesz
ha nem utazol
ha nem olvasol
ha nem hallgatod az élet hangjait
ha nem értékeled magad.
Lassan haldokolni kezdesz
ha megölöd önbecsülésed
ha nem hagyod, hogy mások segítsenek rajtad.
Lassan haldokolni kezdesz
ha szokásaid rabja leszel, minden nap ugyanazt az utat járod...ha nem változtatsz a rutinodon,
ha nem viselsz különböző színeket, vagy ha nem beszélsz ismeretlenekkel.
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem érzed a szenvedélyt és a velejáró viharos érzelmeket, melyek megcsillogtatják szemeidet és szíved dobbanásait meggyorsítják.
Lassan haldokolni kezdesz
ha nem változtatod meg életed, mikor munkád, vagy a szerelmi életed, vagy a környezeted nem ad kielégülést.
ha nem kockáztatod a biztosat az bizonytalanért
ha nem hajszolsz egy álmot
ha legalább egyszer az életben nem engeded meg magadnak, hogy elrohanj az értelmes tanácsok elöl.

Pablo Neruda (1904-1973), eredetileg: Neftalí Ricardo Reyes Basoalto Nobel-díjas chilei költő.

Márai Sándor: A boldogságról...

“Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után! Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”

Márai Sándor: Füveskönyv (részlet)

Márai Sándor (1900-1989), eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik magyar író, költő, újságíró. (Posztumusz Kossuth-díjas) Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott.