Kultúrpercek

A békesség szigete: Karel Čapek: Az öt kenyérről... (abekessegszigete.blogspot.com) 

Hogy mi bajom van vele? Hát kereken kimondom, szomszéd: nem mintha valami

kifogásom volna a tanítása ellen. Szó sincs róla. Egyszer végighallgattam a prédikálását
és bevallom, kevés hiányzott hozzá, hogy tanítványául szegődjem. Nagyon szépen beszél,
Amikor hazajöttem, azt mondtam az unokaöcsémnek, a nyergesnek, hogy ember, ezt neked
is meg kéne hallgatnod; szavamra, az az ember a maga módján valóságos próféta. Nagyon 

szépen beszél, annyi szent; a szíved mintha megremegne, megtisztulna tőle; amíg hallgattam, 
csupa könny volt a szemem, a legszívesebben becsuktam volna a boltomat és követtem volna,
hogy soha többé ne tévesszem a szemem elöl. Oszd el mindened, amid van, mondta, és
kövess engem. Szeresd a felebarátodat, istápold a szegényeket, bocsáss meg mindazoknak,
akik vétettek ellened, és más efféléket. Egyszerű pék vagyok, de amikor őt hallgattam,
olyan furcsa öröm és fájdalom volt bennem, magam se tudom, hogyan magyarázzam meg:
valami súly nehezedett rám, hogy legszívesebben a földre borultam és sírtam volna, emellett
azonban olyan szép és könnyű érzés vett rajtam erőt, mintha lehullott volna rólam minden
gond, harag. Meg is mondtam az unokaöcsémnek, hogy te tökfej, egyszer végre magadba 

szállhatnál; állandóan csak a kapzsiságodról beszélsz, hogy ki mindenki az adósod, meg
hogy fizetned kell a mindenféle tizedeket, az illetékeket meg a kamatokat; oszd szét inkább 

a szegények közt, amid van, hagyd faképnél a feleségedet meg a gyerekeidet és eredj utána...

Azt se rónám fel hibájául, hogy meggyógyítja a betegeket és a gonosztól megszállottakat.
Nem mondom, különös és természetfeletti hatalom ez; de hát mindenki tudja, hogy a mi
seborvosaink mind egy szálig kontárok, s a rómaiak se jobbak náluk; a pénzt elszedik,
ahhoz értenek, de ha egy haldoklóhoz hívod őket, csak a vállukat vonogatják és azt
hajtogatják, hogy miért nem üzentél előbb. Előbb! Megboldogult feleségem két évig
szenvedett vérfolyásban; én meg egyik orvostól a másikhoz vittem, fogalmam sincs róla,
szomszéd, mennyi pénzembe került, de egyik se segített rajta. Ha ez a próféta már akkor 
járta volna a városainkat, térdre estem volna előtte: Uram, gyógyítsd meg ezt az asszonyt! 

A feleségem megérintette volna a köntösét és meggyógyult volna. Szegény asszony, szóval
el se lehet mondani, mennyit szenvedett... Amint mondtam, csak dicsérném őt, amiért 
meggyógyítja a betegeket. Persze, a felcserek acsarkodnak ellene, azt hajtogatják, hogy 
szélhámosság meg kontárság az egész, el akarnák tiltani az orvoslástól, de hát ez már nincs
másképp, ha valakinek az érdeke forog kockán. Aki segíteni akar az embereken és meg
akarja váltani a világot, mindig beleütközik valakinek az érdekeibe; mindenkivel egyszerre
nem tehetsz jót, ez már sohase lesz másképp. Amondó vagyok, csak gyógyítgasson nyugodtan;
ha akarja, a holtakat is feltámaszthatja; de azt a dolgot az öt kenyérrel nem kellett volna
megtennie. Becsületes pékmester létemre kereken kimondom, hogy igen nagy
igazságtalanságot követett el vele a pékek ellen.

Hát maga még nem hallotta azt a dolgot az öt kenyérrel? Ezt nem értem; minden pék
magánkívül van az eset miatt. Állítólag úgy történt, hogy egy puszta vidéken nagy tömeg
kereste fel, és ő sorra gyógyítgatta a betegeket. Estefelé azt mondják neki a tanítványai:
„Puszta e hely, az idő pedig későre jár. Bocsásd el a tömeget, hogy az emberek
visszatérhessenek városaikba és élelmet vásárolhassanak maguknak.” Ő azt válaszolta:
„Nem szükséges elmenniök, adjatok nekik ti eledelt.” A tanítványok meg így feleltek: 

„Nincs nálunk más, csupán öt kenyér és két hal.” Ő azt mondta: „Hozzátok ide.”
Megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjenek le a földre, aztán megfogta az öt kenyeret 

és a két halat, felpillantott az égre, megáldotta az ételt, megtörte a kenyereket, odaadta
a tanítványainak, azok meg tovább osztogatták az embereknek. Ettek mind és jóllaktak. 
És összegyűjtötték a morzsát és tizenkét kosár telt meg vele. Akik pedig ettek, kereken 
ötezren voltak férfiak, az asszonyokat meg a gyerekeket nem számítva.

Ismerje el, szomszéd, ezt egy pék sem hagyhatja szó nélkül; elvégre miért is tűrné?
Ha az ilyesmi szokássá lenne, mármint hogy bárki öt kenyérrel meg két hallal jóllakat ötezer
embert, akkor a pékek mehetnének füvet legelni, nem igaz? A halakat az ördög vigye;
maguktól nőnek a vízben, az fogja ki őket, aki akarja. De a pék drága pénzért vásárolja a
lisztet meg a fát, segédet tart és fizeti a bérét; bolt is kell neki, fizeti az adót meg mi mindent,
s végül örül, ha marad egy-két garasa, hogy ő is élhessen, ne kényszerüljön koldusbotra. Ez
az ember meg csak fölpislant az égre, és tüstént elég kenyere van ötezer vagy mit tudom én,
hány embernek; lisztet nem vásárol, fát se kell hordania, semmi költsége, semmi munkája – 
így aztán világos, hogy ingyen adhatja a kenyeret a népnek. Azzal nem törődik, hogy a
környékbeli pékeket megfosztja a becsületesen megszolgált keresetüktől! Mondom magának,
nem más ez, mint tisztességtelen verseny, a hivataloknak kéne eltiltaniok. Ha pék akar lenni, 

fizessen adót, mint mi! Az emberek úgyis már azzal járnak a nyakunkra, hogy micsoda
pogány árat követelünk azokért a nyomorult cipókért? Adják ingyen, mint ő; és tudják,
micsoda kenyér az? Fehér, ropogós, illatos, az ember egyre csak enné, legszívesebben abba
se hagyná... Már kénytelenek voltunk leszállítani a sütemények árát; becsületszavamra,
magunknak is többe van, mint amennyiért adjuk, csak azért tesszük, hogy ne legyünk
kénytelenek becsukni a boltot; de hová jutunk ilyen viszonyok között? Az embernek megáll 
az esze, ha rágondol. Másutt – azt beszélik – négyezer férfit lakatott jól, az asszonyokat meg
a gyerekeket nem számítva – mindössze hét kenyérrel meg egypár keszeggel, de ott csak
négy kosár morzsát szedtek össze. Úgy látszik neki se megy már olyan jól a vállalata, mint
régen de azért bennünket, pékeket teljesen a tönk szélére juttat. Annyit mondok magának,
hogy ezt csakis azért teszi, mert esküdt ellensége minden péknek. A halkereskedők is
zúgolódnak, de hát azok a kufárok úgyse tudják, milyen árat kérjenek a halaikért; a
kalmárkodás már régóta nem számít olyan becsületes iparnak, mint a pékmesterség.

Idehallgasson, szomszéd: öreg ember vagyok, egymagam állok a világon; se feleségem,
se gyerekem, nekem meg nem sokra van már szükségem. Mondtam is már a segédemnek,
vegye a nyakába a pékségem gondját. Nem a hasznomat féltem; becsületszavamra, a
legszívesebben szétosztanám, ami kevés vagyonom van, hogy kövessem őt, ápoljam a
felebaráti szeretetet és megtegyek mindent, amiről prédikál. De ha arra gondolok, hogy
mit tett ellenünk, pékek ellen, csak annyit mondhatok: ebből nem eszel! Én is pék vagyok,
látom, hogy ebből sohasem lesz világmegváltás, hanem istencsapása a mi becsületes
iparunkra. Sajnálom, de ezt nem bocsátom meg neki. Nem én!

Magától értetődik, hogy bepanaszoltuk Ananiásnál meg a helytartónál az iparűzési
törvény megsértése és népháborítás miatt; de hát maga is tudja, milyen hosszú lére
eresztenek mindent a mi hatóságaink. Maga ismer engem szomszéd; békés ember vagyok, 
nem keresem a vitát senkivel; de ha az az ember ide jön Jeruzsálembe, kiállok az utcára
és kiabálni fogok: feszítsd meg! Feszítsd meg!

Karel Čapek (1890-1938), az egyik legnagyobb hatású 20. századi cseh író.