Krisztinka blogja

A tavaszom téltemető, 
Sárga,  libbenő kicsi kendő. 
Olyan kedves,  olyan pazar, 
Amit nem kell ki se takar. 
Az én nyaram kibomló haj, 
Búzamezőn mosolygó nap. 
Hűs tengerben lubickol, 
Meg nem mondom ugyanv hol. 
Az én őszöm egy sárga vadló, 
Szabad lelkű vérbő tangó, 
Átdübörög egy zöld tisztáson, 
Lába nyomán nyári álom. 
Az én telem hófehér kenyér, 
Annyit megad amennyit kér. 
Nem is lucskos,  nem is sáros, 
Fehér hajú csoda táltos. 

Sétáltunk az erdőn, ráleltünk egy lakra, szívet rajzoltunk a poros ablakra. Trallala-trallala! Kimennék oda, a romos kis házba, az uram belőle épet kalapálna. Lenne lovam, kecském , mókus a fákon, békés és nyugodt lenne benne az álmom. Dínom meg dánom! Zúgna az erdő recsegnének ágak, meg se hallanám , hogy nekem kiabálnak. Hálót csak a pókok szövögetnének, zsinórja meg nem lenne csak a létnek. Energia csak a napból áramolna, az erdő és mező lenne az ámpolna. Arra gyalog utat a postás se tudna, a kiskutyámat se kínozná az asztma. Ej - haj, retyerutya! Persze a gyerekek meglátogatnának, el is újságolnám minden fűnek fának. Ha elvonulnánk ketten remetének, számon más se szólna mindig csak az ének. Télen egy tisztáson angyalt festenék, ejnye a mindenit de boldog lennék. Ihaj - csuhaj, sose halunk meg!😄