Perzsi. aprók

Azt mondják mindenki egy csillag.

Csillag leszek vagy vagyok,

haloványzöld színem ragyog,

s ha egy űrvihar porfelhőt hint rám,

a diavetítő fátylat von rám,

olyan retro ködfélét,

tudod, az idő nemlétét,

mert minden csak addig relatív,

míg az univerzum sensitív.

Forró bádogtetőn macskák nyávognak,

s valami boogie félét táncolnak,

pedig nem is szól a zene,

mégis  hívnak: gyere!

Nyávogva ropjuk együtt a táncot,

nevetve lopjuk a riga láncot,

s ha nem indul el a motor, mert kehes,

szopogassunk karamellát, az édes,

legalább az, ha már más úgysem,

köpd fel a slejmet, s játszd újra Sam!

Felénk nem világítanak tökök,

én e tényből vonok gyököt,

s hiszem rendületlenül,

hogy van holt, ki ezen jót derül...

Kicsit magam alatt vagyok, 

pedig most még nincsenek fagyok,

csak én fázom, ott, legbelül,

hiába tűz a nap, felül.

Jöhetne valaki, bárki,

ki hatalmas és szmájli,

tenyerére felültetne,

s ringatna egy dzsessz ütemre.

Karddal vagy anélkül,

egészen, míg bekékül,

addig aprítaná a rosszat,

mi elvenne tőlem egy hosszat.

S csak akkor engedne el, ha én akarom,

de még akkor is fogná a karom,

úgy látatlanul, szépen, csendben,

azért elvétve  hallhatnám,  néhány percben.

Skary karca ihlette

*

Kicsúszik az ujjaim közül a jelen,
múlttá szelídül, szentül hiszem.
A jövő meg pihen valahol egy sarokban,
s hangosan számol a fjordnyi habokban.