Perzsi. aprók

Könny

Pici gyémántként gördül alá,
ölembe hull csendesen,
s a Teremtő keze legyint rá,
félig-meddig kegyesen.

*

Remény

Sóhaj ér sóhajt szüntelen,

 s a harangok néma mozdulatlansággal,

véres hadat üzennek.

"Csak halkan, csak szépen",

olyan hanyagul, s ledéren,

láss át a káosz bugyrain,

s a lángoló elme hamvain.

Lehunyt szemeim

a való mögé látnak.

Megnyugszom végre.

Kapaszkodj belém ha fuldokolnál,

s találkozzunk ott, a gátnál,

hol rég már csak a semmi székel,

fuldokoljunk együtt, szépen,

mert magányosan vergődni sem jó,

a jelenléted oly biztató,

tán együtt még meg is ússzuk,

s az életet majd  száz évig kihúzzuk...

Nem csitul a szív,

a ritmus rég elveszett,

én Nálad vagyok.

Nálad, ki rég ellökött,

s ülök a felhők fölött.

A bíborvörös,

mint memento hull reám,

és stigmatizál.

A szürke kéket sirat,

lassan lila lesz minden.

Elcsitult elme

élvezné pihenőjét,

ám forgolódik.

Elrontott múlt képei,

kapaszkodó bilincsek.

5-7-5-7-7

Mégsem tankák.