Perzsi. aprók
VersKönny és remény
Könny
Pici gyémántként gördül alá,
ölembe hull csendesen,
s a Teremtő keze legyint rá,
félig-meddig kegyesen.
*
Remény
Sóhaj ér sóhajt szüntelen,
s a harangok néma mozdulatlansággal,
véres hadat üzennek.
Csak halkan...
"Csak halkan, csak szépen",
olyan hanyagul, s ledéren,
láss át a káosz bugyrain,
s a lángoló elme hamvain.
Megnyugszik...
Lehunyt szemeim
a való mögé látnak.
Megnyugszom végre.
Kapaszkodj belém!
Kapaszkodj belém ha fuldokolnál,
s találkozzunk ott, a gátnál,
hol rég már csak a semmi székel,
fuldokoljunk együtt, szépen,
mert magányosan vergődni sem jó,
a jelenléted oly biztató,
tán együtt még meg is ússzuk,
s az életet majd száz évig kihúzzuk...
Memento
Nem csitul a szív,
a ritmus rég elveszett,
én Nálad vagyok.
Nálad, ki rég ellökött,
s ülök a felhők fölött.
A bíborvörös,
mint memento hull reám,
és stigmatizál.
A szürke kéket sirat,
lassan lila lesz minden.
Elcsitult elme
élvezné pihenőjét,
ám forgolódik.
Elrontott múlt képei,
kapaszkodó bilincsek.
5-7-5-7-7
Mégsem tankák.