Perzsi. aprók

Szürke fátyol ül a tájon,

a fák titkokról suttognak,

én nem akarom, hogy fájjon,

de a fátyolvetők mást kívánnak.

Olyan méla csend honol a tájon,

mint mikor a méhecske is elfelejt zümmögni,

egy kismadár bóbiskol az ágon,

s még az autóbusz sem igyekszik tütülni.

Akár egy némafilmen, oly szürreális minden,

van mozgás, színek, illatok, csak hang, na az nincsen,

lehet, ez másik dimenzió, vagy álom az álomban, 

nem tudom, de az biztos, aranyhal vagyok a hálóban.

Azok a régi nagyok,

kiknek tollából élmény bújt ki,

maradandó érték, irodalom,

az ő nevük ma már fogalom.

Lábuk nyomába lehet lépni,

de a méret nem azonos,

néhol lötyög, máshol szoros,

ám semmiképp nem lehet bele férni.

A mai tollak karcolnak,

felsértik a papírt,

s a versek ledobják magukról a panírt.

Átsüt a nap a homályon,

megcsillan egy apró zátonyon,

s ha esni kezd az eső végre,

szivárvány ül az üres stégre.

Ahova nézek,

vérrel áztatott a föld,

a béke mint hamvába sült pogácsa,

nem laktat, neveket ír a fejfára.

Mint akik delíriumban élnek, úgy nézik, tűrik az emberek azt, hogy a "hatalmasok" parancsszóra háborúba küldjék őket, s gyermekeiket. Az életükről, jövőjükről, halálukról döntenek. És tűrik, hagyják. Pedig van egy( több) közmondás: Sok lúd disznót győz.

Ez valami génhiba az embernél? A feltétel nélküli engedelmesség/vagy a háborúzás?

Ki akarok szállni.