Ereklyék a ködben ( vázlat )

Erős szél fújt mindenfelé, és a négy szél nem akart alább hagyni, egyre csak jött az arcunkba tovább s tovább, hatolva a bőr felső rétegeit támadva. Egy kis ideig mindig megpihent, sziesztázott a rózsaszín

területeken.  Lerakta nem létező hordalékát, széles mosolyra húzva az arcélt, hogy az ember érezze a

törődést, és még valami egészen más érzést. Futkosott az emberben a remegés, otthon mikor nem vittünk tűzifát a horgászatra ősszel, a tóparton kutya hideg lett. Emlékszem, aludni sem tudtam a sátorban olyan dermedt volt a levegő. Hiába a sok réteg, a kispárna sem segített, valahogy a fránya egyhelyben forgolódás csak nem engedte, hogy álomba szenderüljek. Itt meg éppen az ellenkezője, és én is elméláztam menet közben ezen a röpke percen és útjára engedtem. Menj tovább, ahova  hív a természet és üzeneted van, majd lankadatlanul tovább súrolta a fedetlen rétegeket és immár belülről éreztem azokat a csípős, éles késeit. Még élsz gondoltam magamban, megyünk, mozgásban vagyunk, csak érjünk oda, és talán megpihenhetünk az állásokban. 1942 Januárja, a Don folyó partjára tartottunk leváltani a régen harcoló egységeket. Pompás tiszta ciha terült elénk, vastag, fagyott, mintázatlan

hótakaró. Az éjszaka megtette hatását, felszórta a tájat páholyából az ég, megterített nekünk, újra meg újra.  Elfedve a mocskos földgörgetegek kifordulását az anyaföldből és a róluk leszakadó jégszilánkokat, mik szintén keresték szabdalható áldozatukat.  Egy idő után már láttuk a tábori

korházat,  rajta nagy vörös kereszt.  Emberi roncsokat, mik kifordultak magukból, eldeformálódtak, és a dézsában mérhető mennyiségű vért. Sebekből, az épp becipelt hordágyon lévő katona, leeső emberi belsőségeit, vérmaszatos nővérek és orvosok kapkodó léptei és gesztikulálása fogadott. Hányinger és epe íze keveredett számban, és kortyoltam egyet kulacsomból. egypáran adóztak

is fölös terhük kiadásán, mert nem bírták a szagot és látványt. A járművek kiégett, roncsai eregették

 füstjeik, szerteszét dobált  ládák sokasságával sarkított tér, teljes szoborparkkal, akár a rengeteg

köveztet szalonna. Megfagyott testek egy csoportba rendezve, a menthetetlenek árkai, egymásra hányva  a sok élettelen hulla. Egyik társam azt mondta itt fagyunk meg mind, s mi leszünk az éhes böllérnek

ordas kocsonyája. Ahogy  szavai értelmet nyertek bennem, megsemmisítően hatottak rám,

nem tudtam gondolkodni, zakatolt az agyam. Hihetetlen, de tényleg igaz, még tisztességes temetésünk  sem lesz, csak betakar a természet, majd a vadállatok bőrkéstül mindenestül felfalnak.

A szerencséseknek golyó jut, a gyengéknek fagyhalál.

Teljesen olyan érzés kerülgetett, hogy egy sakktábla nem oda illő felén leledzünk, és próbáljuk menteni a menthetetlent. Vajon mikor váltunk fehérből feketére!  Tovább ment a ment, és mikor megérkeztünk, akkor már nekünk is parancsba adták, rókalyukakat kellett ásni, felállítani a nehézgéppuskát, de a gyalogsági ásót nem ehhez a földhöz mérték. Ponyvát feszíteni a luk fölé, megmagasítva állásunkat, majd havat szórni a tetejére a láthatatlanságért. Folyamatosan vizsgálni a fegyvert be ne fagyjon, megszervezni a lőszer

utánpótlást.

Hogy ne lássuk a munka végét, így a gondolkodással sem volt problémánk, volt éppen teendő

bőven. Ücsörgőt eszkábáltunk, négy elesett honvéd bajtárs gyalogsági ásójának tusából, egy csúcsba való állításukkal oldottuk meg, és nagy fájdalmamra az ötödik halott honvéd bilije adta az ülőkét. Mi minden hű halott utazó, szemének szelencéje. S ha ezt túlélem hazaviszem emlékbe!

Megint egy félelemroham és idegesség , mintha a -40 fok nem lett volna elég. Ha már ennyire nagyok a veszteségek, mit keresünk még itt, de a jó katona ismérve, hogy teljesíti a parancsokat. Sokszor volt nehéz az élet, tanácstalan az ember, mitévő legyen egy adott helyzetben,  a döntés súlya.  Hogy mindig nehéz fiatalon idegen környezetben!  De a sorozás, és kiképzés alatt eltelt idő, mindig ad egy megerősítést. A kézfogások egymás között, a többiek múltja, a gyerekes ugratások vagy akár a kártya! S eljöttünk volna idáig, hogy ha tudjuk mi vár ránk itt? Anyáink belegyező áldásukat adták volna erre a vállalkozásra?? A bajtársak mindig tovább löktek, együtt átvészeljük a nehéz időket, mondtuk egymásnak, bármi jön, megoldjuk. Még akkor is ha a szovjet rónán át tart utunk, és mi csak egy maréknyi facsoportnak nézünk ki a fehér tányér, vodkával felöntött völgyében.