Bíbor pecsét

Szemeid mindig mosolyognak, s mikor beérik
a telihold, átlépsz a kinyílt légies kapun,
mi összeköti e földet, s a misztikus világot.

A Hold fényén jársz kelsz, míg van hajlott
szalma szálnyi rés, aranyhajszálnak tűnő
vékony pálca, s a sok csillogó útjelzőlámpa,
mik árnyékban rejtőző sötét lények rémálma.

De te csak közeledsz felém, fejedet felszegve,
Famulusodként szenvedem, úrnőmtől kapott igék sorát,
Hajthatatlanul sugárzod, magad választott szabadságát,
S álmomba hatolva veszed el tőlem a REM fázisok káprázatát.

Nedves venyigéim meredtek, mint élesített csalántüskék,
Forró vágy heve bújócskázik, lihegő izzadság csöpögtet,
Még is a gyönyör kertjébe olvadok, vörös rubintom belsejében,
Mert tétova tangót táncolhattam, egy fenséges, Succubussal.