Bakos Erika - Verseim

Jázminok szirma véres,
alkonyat harapja az eget,
bíbor-rózsákra megalvadt éj
tapad, tövise szúr, nem vagyok veled.
Verseket hullajt a jelen
és Isten tenyerén remény,
bennem van hinni-akarás,
mégis fáj némely költemény.
Jázminok szirma fehér,
mind egy-egy csillag
éjjelente körbefon
szorosan, egy-két itt felejtett illat.
Fekete ruhámon foszlás,
krizantémokat virágzik az ég,
még itt vagy, mikor a hajnal csordul,
előttem mindenütt szakadék.
Jázminok szirma fényben,
hányadékát szórja szét a nap,
s miközben belehullok a mába
csendesen, te magamra hagysz...

( A vers erre a dalra íródott. ) 

http://www.youtube.com/watch?v=kij_hHB_hyY 

 
Mit akart az Isten, mikor
csillagködök közé kódolta a
teremtést? Kék eget, s a földet,
a sárból összegyúrt testeket,
kik láthatatlan szálakon lógnak,
mint apró marionett bábok,
unottan rángatva őket
egy olyan ütemre,
amelyet épp kedve komponál.
 
Mit akart, amikor
felnyitotta előttük az elmét,
rájuk szabadítva a tudást,
hol megismerték a szerelmet,
a halált, a gyűlöletet és
a magányt, a hatalmat,
amely ezer, s ezer háborút szült.
Csak nézett és nem kérdezett,
- minek teremtettelek...?
 
És mit akart, amikor
beléjük ültette a végtelent
mérhetetlenül leheletnyi súlyban,
amelyben ott a kód,
a szenvedély, ritmus és a vágy,
ami Emberré teszi az embert,
ám addig nem, amíg hiányzik
egyetlen dolog, mely a lelkéből való
és az a szeretet.

Szürke ködök szállnak,
elmúlásra várnak
a narancsszín levelek.

Búcsúznak a szárnyak,
vége van a nyárnak,
felhő könnye lecsepeg.

Egy perc csak az élet,
körforgásban ébred
a vágy s végzet - ne feledd!

Ma ilyen nap van...

rám tódultak az emlékek,

minden szó és minden vágy,

amely belőled fakadt,

rám terítette 

az érzések csodás,

mégis fájó szeretet fátylát.

 Oly jó alatta elbújni,

mint a kisgyerek, aki

galaktikus álmaiban utazik

egy varázslatos mesevilágba,

hol még él a szerelem

és él minden vágy,

ahol alakod is valóságos

és az érintésedtől

bőröm apró pihéi,

tüzes flamenco - táncot jár.

Ma egy ilyen nap van...

 - hiányzol -

Úgy, mint Földnek a Fény!

 Még maradok a fátyol alatt...

Bár tudom,

számomra nincs többé remény...

 2011. 08. 09. 22:06

Hangokat hallok a messzi távolból,
- magad teremted meg aki vagy,
és a szeretet dallama lágyan szól,
nincs több ember ki magadra hagy.

Érzem vigyáznak ott fenn rám,
a lélek ereje Galaxisokat is túlél,
még ne add fel szivárványruhám,
a testem egyelőre nagyon is él.

Nemrég fagyos félelem voltam,
a szertefoszló napsugár felhőben,
de rémületem szeretetbe burkoltam,
és eltűnt, mint könnyek az esőben.