Damaltika blogja

A tihanyi echo és az idő kereke

A tihanyi visszhang Tihany egyik legismertebb jelensége, ami a 18. század közepén felépített apátság északi oldalának köszönhetően, nap mint nap újabb látogatókat vonz. Amikor még nem volt annyi magas fa a Visszhang-domb környékén, akkor az itt állított echókőről elkiáltott szavak 2 másodperc alatt tették meg az oda-vissza közel 700 méteres távot, az apátság északi oldaláról visszaverődve.

A tihanyi apátság visszhangot keltő északi oldalaForrás: furmi18 - Indafotó / CC BY-SA 2.5 hu

Ma is hallanni az echot, csak nem pont onnan elkiálltva, mint régen. A látogatók Facebook és Instagram posztjait nézegetve azt lehet mondani, hogy a fák erősebb lombozata és a beépítések miatt ma már nem a kijelölt oszlopon és táblánál érdemes kiáltani, hanem a sziklakert és a mandulafa közé állva, ahonna jól látható a templom fala. Ha erőteljesen és gyorsan kiabálunk, akár 8 szótag is visszajön: Ha-zád-nak ren-dü-let-le-nül (megvárni amíg visszajön kb 3 másodperc) Légy-híve Ó Ma-gyar. Régen, mikor kevesebb volt a ház a környéken, és gyérebb a lombozat, akkor akár hétszer is visszaverődött egy 10-15 szótagú mondat – írták a tihanyprogramok.hu oldalán.

A visszhang legendája

A tihanyi visszhangot echónak is nevezik, de főleg a helyiek. A kifejezést Csokonai Vitéz Mihály is használta A tihanyi ekhóhoz című versében, illetve Vörösmarty Mihály is írt róla verset, de legismertebb mind között Garay János regéje, melyett alább ti is elolvashattok. A magyar költő, író, újságíró mondája alapján a tihanyi visszhang az aranyszőrű kecskéket őrző, kevély királyleány büntetése, amiért a Tókirály érte epedő fia belehalt a reménytelen szerelembe.

Garay János: Rege a tihanyi visszhangról

A régi szép időkben
Egy szép királyleány
Aranyszőrű kecskéket
Őrzött Tihany fokán.

Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka.
Szépsége ékivel.

Szemének, éjhajának.
Arcainak párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.

«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»

Szólt Balaton tündére.
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a víz királya
Megoldta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A lánykát a vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt.
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve.

S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet ;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén...

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett —
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható —
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki :
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt :

Most — bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény :
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.