Damaltika blogja

A tihanyi echo és az idő kereke

A tihanyi visszhang Tihany egyik legismertebb jelensége, ami a 18. század közepén felépített apátság északi oldalának köszönhetően, nap mint nap újabb látogatókat vonz. Amikor még nem volt annyi magas fa a Visszhang-domb környékén, akkor az itt állított echókőről elkiáltott szavak 2 másodperc alatt tették meg az oda-vissza közel 700 méteres távot, az apátság északi oldaláról visszaverődve.

Ma is hallanni az echot, csak nem pont onnan elkiálltva, mint régen. A látogatók Facebook és Instagram posztjait nézegetve azt lehet mondani, hogy a fák erősebb lombozata és a beépítések miatt ma már nem a kijelölt oszlopon és táblánál érdemes kiáltani, hanem a sziklakert és a mandulafa közé állva, ahonna jól látható a templom fala. Ha erőteljesen és gyorsan kiabálunk, akár 8 szótag is visszajön: Ha-zád-nak ren-dü-let-le-nül (megvárni amíg visszajön kb 3 másodperc) Légy-híve Ó Ma-gyar. Régen, mikor kevesebb volt a ház a környéken, és gyérebb a lombozat, akkor akár hétszer is visszaverődött egy 10-15 szótagú mondat – írták a tihanyprogramok.hu oldalán.

A tihanyi visszhangot echónak is nevezik, de főleg a helyiek. A kifejezést Csokonai Vitéz Mihály is használta A tihanyi ekhóhoz című versében, illetve Vörösmarty Mihály is írt róla verset, de legismertebb mind között Garay János regéje, melyett alább ti is elolvashattok. A magyar költő, író, újságíró mondája alapján a tihanyi visszhang az aranyszőrű kecskéket őrző, kevély királyleány büntetése, amiért a Tókirály érte epedő fia belehalt a reménytelen szerelembe.

Garay János: Rege a tihanyi visszhangról

Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka.
Szépsége ékivel.

Szemének, éjhajának.
Arcainak párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.

«Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze fris tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet.»

Szólt Balaton tündére.
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.

Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a víz királya
Megoldta ajakán.

S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.

De büszkeség kapá meg
A lánykát a vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.

Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.

Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt.
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.

Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve.

S a mily hamar megnyerte
Sok ifjunak szivét,
A rózsalánczot gőge
Oly rögtön tépte szét.

Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet ;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.

Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szivén...

A tónak ősz királya
Haragra gyult ezért,
A bércztől a leányra
S a nyájra átkot kért.

A bércz tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Itéletnapja dúlt.

A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett —
A tó maig kihányja
A kecskekörmöket.

A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?

Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható —
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.

Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki :
Hogy nyelvével lakoljon,
Melylyel vétett neki.

S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt :

Most — bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény :
Felelni köteles rá
E bérczek tetején.

Szeretem az otthonom. Szeretem, hogy virág vár a lépcsősoron.

"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
 

s én érzem őket és emlékezem.

(...)

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
  Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom! "
(József Attila:A Dunánál)

2020. április 15.Láthatóság: Nyilvános

Amikor a fagyi visszanyal...

Két cicánk van, Joci, azaz Jócica,

és testvére, Rozi, becsületesen Rózsika.

Két tisztességgel gondoskodó kisoroszlán,

Ők vigyáznak mindent a portán.

Szépen, rendesen próbálnak etetni,

nem marad meg mellettük semmi...

Macskához méltóan vadásznak az egerekre,

Rettegnek rigók, galambok, vakondok, molylepke,

pókot, de gyíkot sem hagytak, egyet se...

Máig...mert érkezett az első lecke...

Épp a virágokat ültettem a kertben,

mikor Rozink kétségbeesett nyarvogására felfigyeltem...

Más volt a hangja...nem olyan, mikor éppen verekedett...

Leginkább sikoltozásra emlékeztetett...

Szaladtam is gyorsan hátra,

hogy fényt derítsek a zűrzavar okára...

Érdekes látvány fogadott, nagyon jót nevettem...

Nem is sikerült azóta sem felednem...

Rozink le, föl, jobbra, balra mancsát rázta,

Jocink tehetetlenül ugrálva segíteni próbálta....

Valószínű, hogy Rozi, mint mindig, ismét vadászott,

de most az egyszer alaposan ráfázott...

Egy harcias kis gyík, a bőrét olcsón nem adta,

vadász lett belőle, s a macskát megharapta....

Belecsimpaszkodott Rozi puha mancsába,

alaposan szorította, az hiába is rázta...

Leszedtem hát róla, óvatosan, vigyázva,

engem is próbált megharapni a kis comodói palánta...

Biztonságba helyeztem, hogy barátkozhasson a nappal,

Azért még rám förmedt:"Hátrább az agarakkal!"

Nyelvét nyújtogatta, száját kitátva,

Esküszöm, ha tudna, tüzet is okádna...

Rozink azóta a gyíkot távolról bámulja, inkább nem kergeti,

S a sokkot, Jocihoz bújva előbb vagy utóbb biztosan kiheveri...

Az új fontos infót pedig én magam is eltettem,

-S büszkeségtől dagad a keblem-róla kell példát vennem:

Nálunk egy hős sárkányivadék lakik a kertben...