Damaltika blogja

Nem tudhatom másnak a karácsony mit jelent,
Nékem fájdalmat, kínt, mindent, ami tönkrement.
Mi másnak szeretetnap s kellemes vacsora,
Nékem gyötrelmes és sötét emlékek sora.

Már rég nem emlékszem apámra és anyámra,
Sem az egykori fenyőfák égősorára.
Elveszett az alma íze, a gyertya lángja,
Szertefoszlott az édes habcsókok csilláma.

Hiába keresem a zöld ágnak illatát,
A békét, a halászlé ízét és zamatát,
Az ajándékok örömének boldogságát,
A gyermeki tisztaság romlatlan jóságát.

A csillagszórók szikrái régen kihunytak,
Az ölelés elveszett ködében a múltnak.
Karácsony ünnepe a legkönyörtelenebb,
Szeress, mosolyogj, bár kínoznak emléksebek.

13 sem voltam azon az első fekete napon,
Mikor menekülve hagytam el az otthonom.
Nem védett meg senki, mikor mostohaapám
Felfedezte, "Milyen szép lett ez a nagyleány!"

Vagy mikor szülém kapott idegbaj-rohamot,
S rajtam törtek szét a hűtőajtó darabok.
Megfogtam hatéves kishúgom kezét legott,
S a friss hóesésben jövőnk felénk ballagott.

Sötét karácsonyok árnya kísért, mostoha,
Kegyetlen volt a sors és a kapott pótanya.
Naivan és töretlen hittel azt reméltem,
Jobb lesz majd a férjemmel, családja körében.

Megtanultam, van, kinek fontosabb a látszat,
Az eb többet ért, mint anyja az unokáknak.
Megszabták mit tegyek, vegyek fel, a ruhámat,
Megaláztak, "szégyen" voltam a nagy családnak.

A szenteste nem lehetett csak a mamáé,
Éjjele fojtó megalkuvás, a sírásé.
Folyton megloptak, hol időt, hol szeretetet,
Szinte minden évben az ajándékötletet.

Azon a sötét, második fekete napon,
-Réme ma is kísért, ha rosszakat álmodom-
Már tudtam, hogy hűséget esküdő hitvesem,
Sms-en nem nekem üzenget szépet szerelmesen.

Mikor ezekről beszélni akartam volna,
Csendet parancsolt: " Sem anyjáról, sem Őróla!
Inkább megöllek!!!" - és nekem rontva felkapott,
Így tanultam meg repülni, mint az angyalok.

Szeme vérben forgott, s tudom csak azért élek,
Mert lányaink átöleltek, testükkel védtek.
Ahogy a falon csattanva földre csuklottam,
Itt nem lesz több karácsony, már biztosan tudtam.

Műfenyőnk lett, s rajta fekete gömb csillogott,
Barack, narancs, arany színre később változott.
Ahogy kettétört válásunkkal házasságom,
Kettétört mindenkorra végleg a karácsony.

Aztán jött Ő, az igaznak vélt nagy szerelem,
Hittem, karácsony szellemét végre meglelem.
Műfenyőn bár, de ismét csillagszórók gyúltak,
Sebei gyógyulni tűntek a fájó múltnak.

Majd újra jött egy decemberi nap, keserű,
Így fagyott rá arcomra a mosolygó derű.
Az a bizonyos harmadik, álnok, fekete,
Rám ömlött pokoli mocskos, szennyes szemete.

Minden, mit addig igazinak hittem s szépnek,
Hazugságként besározódva elenyészett.
Nem párnak kellettem, s a kicsik sem családnak,
"Sok kéz csak a házépítéshez rabszolgának."

Színjáték volt minden, mi hozott boldogságot,
Szerelemből Ő másnak ígért házasságot.
Ezt tudtam meg a harmadik sötét, bús napon,
Azóta férfi számára nincs mit mondanom.

Nem volt oly rég, mikor közölte az orvosom,
Már nem kell aggódnom, nem lesz több karácsonyom.
A galád, gyilkos kór nagyon gyorsan támadott,
Gyógyítóm ügyes szikéjén múlt, hogy itt vagyok.

Eztán az egykor kedves, majd hittem, jóbarát,
Tortán hab, koszorúzta szépen a traumát.
Keblemen ármánykodó kígyót melengettem,
Hátamba kést vágott fondorlattal, tervelten.

Lassan kirepülnek a felnövő gyerekek,
Mégsem tölthetem szomorún az ünnepeket,
Mindig eljő, mind, aki tiszta szívvel szeret,
S hálás vagyok, hogy még néhány évet élhetek.

Kutatom a múltam mélyére rejtett szépet,
A sok szilánkokra tört karácsonyi képet.
Mára csak megtörhetetlen reményem maradt,
Talán lesz még tökéletes, boldog pillanat:

Szivárvány árnyalatait fogják festeni
Az aranyló fenyő égőinek színei.
Rám talál az alma íze, a gyertya lángja,
A szertefoszlott édes habcsókok csilláma.

Vágyam, érezhessem a zöld ágnak illatát,
A békét, a halászlé ízét és zamatát,
Az ajándékok örömének boldogságát,
A gyermeki tisztaság romlatlan jóságát.

Látni, hogy csillagszórók szikrái ragyognak,
Örülni szeretnék az ölelő karoknak.
Árnyékból kilépve a karácsony ünnepet
Szeretni mosollyal, s megőrizni hitemet.

Vágyam, látni szőke szép Tiszánk virágát,
Ébren őrizni unokáim szép álmát,
Hallgatni a szellővel suttogó fákat,
Nézni, ahogy a darvak messzire szállnak,
Fürdeni égszínkék tengerszem habjában,
Elvarázsolódni vágykeringő táncban,
Esőben ázni, míg ragyog a szivárvány,
Merengni kandalló duruzsló zsarátján,
Tudni, hogy otthonom biztos menedékem,
Kitartson végig visszanyert egészségem,
Hegedűn húzatni legkedvesebb nótám,
Égni, alkonyi napsugarat csókolván,
Szerenádért gyertyát tenni ablakomba,
Kéz a kézben hajtani fejem álomra,
Állni a meggyvirágzás hulló havában,
Gondolán ringani ősi lagúnákban,
Vitorlázni az édes magyar tengeren,
Csokrot szedni, hol a nárcisz dúsan terem,
Versenyt szállni a száguldó őszi széllel,
Ő, aki megtisztel őszinte hűséggel,
Megtartani töretlenül a hitemet,
Bízni,hogy érdemmel kaptam az életet,
Érezni, hogy szívem még képes szeretni,
Végül csendben, békésen, szépen elmenni,
Nyugalmat lelni zöld diófa tövében,
Szeretett kis hazám fekete földjében.

Félbehagyott
Versek szegény, halkuló rebegése,
Félbehagyott
Sírás halkuló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küszködés békélt, mindegy-legyintése,
Csak ennyi, lásd,
Halkuló, békélt, mindegy-éltem vége.

Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zugban,
Jó itt nekem,
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó itt nekem
Lassacskán, szépen végit várnom,
Csak ennyi, lásd,
Hajnali csendes elhalálozásom.

Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak sose sírj,
Nem illet engem itten joggal semmi,
Csak ennyi, lásd,
Köszönni illedelmesen és menni.

Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze felém is illendően nyílik,
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd,
Csendeske, fáradt rezignáció.

Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon,
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltűntem és hiányzom.