Damaltika blogja

Impresszió

Fogadom, ígérem, esküszöm … adott becsületbeli szó,

Ami semmit sem ér, ha tettekkel nem bizonyítható.

A becstelen hazugokban mindig csalódik az ember,

Hagyni kell, hogy elmossa őket a végtelen időtenger…

mea culpa... 2011-05-01 15:36:51

lélekben megbocsátást kértem fiamtól, s kicsit szégyenkezek... kiírom magamból, hogy ledobjam terhemet... tegnap nem csak boldog voltam...kissé el is szontyolodtam... történt ugyanis, hogy az én egy szem fiam elkéredzkedett, s az "apjánál szeretne lenni", bár most nem kötelező láthatásügyileg... mit is tehetnék, amikor véget ért a vendégeskedés, mindenki elment haza, még mindig menni akart, bár fél kilenc volt, mert "hiányzik apa..." kocsiba ültem, és robogtam vele, bár nehéz volt a szívem, és sehogyan sem akaródzott megértenem... "Tudod milyen nap van holnap kisfiam?" tettem fel a kérdést neki... "Igen. Anyák napja." "És nem szeretnéd velem tölteni?" "De. Nagyon sietek haza." S bár látta, hogy nagyon szomorú vagyok, kipattant a kocsiból, megölelt, búcsúpuszit adott... nem tilthatom meg, hogy menjen...nagy kárt tennék a lélekben... s bármi történt is egykori hitvesemmel közöttünk, ő az apja neki, s ha menni akar, hát menjen... eltéphetetlenek a vér kötelékei... hazafelé nagyon pityeregtem, és kutattam az emlékekben... nem akar velem lenni...vajon mit hibáztam, mit vétettem??? messze nem vagyok tökéletes anya, de ezt érdemlem??? rendet kusza gondolataimban nem sikerült tennem... miért akar későn este átmenni, ha reggel már útja haza is vezeti? fájt... nagyon... s a családból mindig megérzi valaki... ezt a különleges kapcsolatot nem sikerül sok embernek megérteni... hol ani, nagymacsom, marietta, lityink, ágik, zördög, dorka, ritim, zia, safi, angyi, anna, s mindegyikük felsorolása sok volna... tegnap este az ünnepelt érezte meg, hogy valamiért borzasztóan szenvedek... papussal az éjjel sokat beszélgettünk, elvégre a skype arra való, hogy csevegjünk... óvó, védő szárnya alatt kevésbé látom borúsnak a dolgokat... ma szomorúan keltem, mert a fiam ma nem volt mellettem... pótnővérkém is érezte, hogy valami gond lehet, s a telefon is arra jó, hogy az emberek beszéljenek... a lányok köszöntöttek, kaptam sok puszit, ani díszdobozt készített, ráragasztva préselt virágait, de fájt nagyon, hogy hiányolnom kell valakit... tíz körül csengettek, s hazajött a legifjabb gyermek... kezében tartott egy gyöngyharmatos csokrot, rajta csillogtak az esőkönnyek, mit éjjel az ég ontott...

volt benne lila, s hófehér, tripla szirmú orgona, amit még tíz éve kaptam, ültettem (nyugodj békében keresztmama)... a mentatöveimről pár szálat szedett, s a lila akácról is tett bele fürtöket... még az almafáról is került vessző bele, középre pedig egy "hazaútróli" gesztenye... egy-egy sövényszálat, s amihez csak kezem ért, mindenből egy párat... mea culpa... és szégyenkezek, mert nem is néztem volna ki belőle ilyet... kiderült, hogy azért akart annyira nagyon este átmenni, hogy korán tudjon reggel kelni, s virágot szedni... azt mondta, azért mert ilyenkor a legharmatosabb, s anyák napjára a legjobbat szerette volna, ami a legillatosabb... tudta jól, hogy mikor menekülve elhagytam az otthonomat, minden fában, fűszálban, virágban a szívem egy darabja ottmaradt... anyák napjára meg azzal lepett, hogy elhozta szálanként régi kertemet...