Síró nevető szemű blogja

Tegnap a  Dunában

 

Az énem egy hangja tombol: vagy csak meg akar óvni engem?

A múlt héten még jobb idő volt, nem fújt a szél, többen voltak,

nem fog sikerülni, megsérülsz,

 akár egy aggódó szülő.

 

A külvilág tombol: a közelben gyerekek üvöltöttek

„gyertek itt pornót forgatnak” ahogy levettük ruháinkat és készültünk bemenni a vízbe.

A parton hó és engem a félelem burkába zár az egóm.

Nehezen megy, nehezen töröm át,

 de jó hogy vannak társaim,

 végül ellenérzéseimet ruháimmal együtt a parton hagyom.

 

Tegnap megfürödtem a Dunában.

A sirályok és vadkacsák nevettek

én e közben féltem, s remegtem.

A testem tényleg csak műanyagba, jobbesetben pamutba, bőrbe tekerve él túl?

Az a kétségem, hogy nem vagyok egységben.

A természetben elkülönültem.

Vagy ez így jó, ahogy van?

A tudatom tágul az ember csak bámul.

A gyerekek gúnyolnak, nem értik.

Én sem.

Majd jön a kérdés miért?

Hirtelen nem tudom a választ,

elbújok a védekező jópofám mögé.

Később azért mégis megfogalmazódik bennem valami…

2019. 01.

Vágta a hóban

 

Arab lovam van, s fehér tűzben ég.

Izgatott, mint egy gyermek ki sosem látott havat.

Örül nem tettem a hátára nyerget, hátha még azt a fém izét sem raknád a számba

szabadon szárnyalnék veled.

Még föl sem ültem a hátára már gyorsan jár,

hiába mondom neki hóóó, félre értett talán?

Fülével figyel, várja a parancsot, mikor indulhatok már?

Kicsit gondolom még felkészülnék, ő már kész van.

Elirányítom egy-két kövér fűcsomóig, egyen.

Csak szép lassan gondolom én, de tudom ő mást akar

szárnyai belül kibontva, repüléshez készen vár.

Hát megadom neki és elengedem a szárat.

 

Elindul a mozgás, ügetés, majd vágta.

Felszabadul benne az erő, az öröm a szabadság, majd lecsapja a fejét és dobja a hátát.

Úr Isten fönt kell maradnom, engednem kell neki egy kis játékot, meg magamnak is.

Aztán nyúlik a nyaka, nő a sebesség a semmiben vágtázom minden fehér.

Fejemben cikáznak a gondolatok egy gödör, egy kő, hogyan lesz?

A súlypontom előre, vagy hátra?

Dőlj előre, túl hátul vagy hangzanak a fejemben a régi lovas jó tanácsok.

Nem maradt más csak a bizalom belé kapaszkodhattam.

Eséstől való félelmem beszürkítette a tájat.

A gyermek még úgy esik, hogy nem foglalkozik a következményekkel

megengedi magának, tudja úgyis feláll, menni fog megint

jó hely ez a világ, csak a szülők félnek.

Most nem tudtam olyan szinten égni, mint tüzes kancám.

Egyszerűen elkerűlt az egység félelemmel vegyült az öröm.

Jó volt lassítani, de rögtön felmerült bennem: még.

Megfordítottam tisztaszín hátasom szinte kérnem sem kellett, repült tovább.

Emelkedőn, leejtőn, gödrökön keresztül, talán tényleg a talaj felett?

 Mintha súlytalanul siklottunk volna.

 

Túléltük, prüszköl, fújja a levegőt oldódik a feszültség

benne is, bennem is.

Most már ő is legelni akar, keressük a kövér fűcsomókat.

A pelyhek alól előkotrom őket és ő jóízűen falatozik belőlük.

Majd szépen hazamegyünk a zabolák szájakból kikerülnek.

Remélem bizalmatlanságom a létezésben

még sokáig nem rakja vissza  számba,

az istálló szélén himbálózó rozsdás zablámat. 

 

2019.01.11.