Síró nevető szemű blogja

Összegzés

Állok a halom felett és közben folyik a víz.

Habok úszkálnak, oldódik a múltam.

Színek, szagok, olajpacák, úszó rizs darabok festik meg a képet.

Igazságtalan dolog a mosogatás:

már elkészült, kiélveztük minden cseppjét, asztalról le,  belőlem ki ,

 még mindig itt van és kísért.

Elindul a folyamat, kezeim rutinszerűen, otthonosan végzik dolgukat.

E közben a megtörtént, még ehető morzsákból csipegetek:

összecsaptam az ebédet,

 megint mennyit zabáltam,

 kevesebb fűszerrel is jó,

milyen izgalmas az élet vegykonyhájában alkotni.

Észre sem veszem, hogy zárul a kör és hiányzó láncszemként az öblítő vízzel folyik az összegzés.

Jó volna a fejemben is minden nap elpakolni a szárítóról

gyorsvonatként száguldó napjaim mélyebb értelmet nyernének.

Persze ettől még nem szerettem bele a mosogatásba.

2019.02

„Egyszer láttam egy filmet Dersu Uzala címmel. Egy nanáj vadászról szólt aki, egész életét a szibériai tajgán töltötte. Ő magyarázta az általa vezetett expedíció „civilizált” tagjainak, hogy szerinte minden Ember, vagy mondhatnánk, lélekkel bír (a folyó, a szél, még botja is mi,vagy ki oly hűen szolgálta) persze kinevették érte. Ennek a megszemélyesítő, alázatos, tiszteletreméltó gondolkodásnak ajánlanám e verset.”

Hegy-kegy                  elem               légy már velem.

Tűz-tűr                       elem              tölts be testem.

Tél-fél                         elem              meg fagy kincsem.

Szél-szer                     elem              repíts szentem.

Gőz- győz                    elem              meg kell tennem.

Sejt- sejt                     elem              rejts el engem.

Váz-víz                         elem               hová lettem?

Tölt- föld                     elem                nincs már helyem.

Szűz-tűz                       elem               forrong bennem.

Lebegő - levegő            elem               nevető, lihegő terem.

Liszt – tiszt                  elem               nincs már nekem.

Figy - fegy                   elem                anya nyelvem.

Gyök –gyötr                elem               húzz már innen

Cél-él                          elem               meg rakom belem.

Lát-lét                         elem               add meg hitem

Frigy – figy                 elem               fesd kékre egem.

Versképek

 Fényképek-tényképek, festmények.

Örömmel öntöm hétköznapi képeim szavakba,

melyek ha találóak, újra más formákba rendeződnek.

Mindennapjaim ritmusát fényezni-tényezni.

Szeretem e képeket jól sűrítik a pillanatot és mi mást festhetnék

mint, ami nyomot hagyott.

Táncol a toll a kezemmel, ritmusa, hangja, ereje van.

A parketten keringőznek, a golyó megcsosszan a papíron akár egy cipőtalp.

Van úgy hagyom csak menjen firkáljon,

 majd megint kezembe veszem az irányítást.

De csak hiszem, hogy én irányítok 

kezem marionettként működik.

Lehet hogy agyam, szívem játszik e báb vezérlő szálain,

vagy még feljebb kell keresnem a rendezőt?

Kettőjük nászából most e nyom maradt.

2019.02.

Bemutatkozott a Nagy erő

Kora őszi délután egy mesebeli faház recsegős teraszán

 fürdőköpenyben ülve megszállt a Nagy Erő.

Valahol a puerto ricoi és ír negyed szélénél a tengerhez közel.

Hirtelen nagy izgalom támadt az utcán.

Latin fiatalok körbeálltak, rugdostak egy földön fekvő embert.

Még át sem gondoltam, de már a közelükben voltam.

Nem emlékszem mit tettem

 arcokra sem, mi történt nem tudom,

mindenki megdöbbent.

 Szóltam egyáltalán, s ha igen milyen nyelven?

Az áldozat eszmélt elsőnek, elszelelt, utána én.

Sarkon fordultam utánam csak csíkos frottír lebbent,

  mint ki jól végezte dolgát visszamentem.

Lakótársaim nem érették mi történt, valójában én sem.

Annyit tudok, én csak a testem és köntösöm adtam a melóhoz.

Ha mostanában látogat meg e Titkos Hatalom,

 vaskos intellektusom

megjelenő erekkel homlokomon,

 retteg csöppnyi hatalma elvesztésétől.

Az önátadás helyett most csak önáltatás van.

Életem apró példáiból okulva jobb, ha adom magam önként,

 mert Ő úgy is megszáll, s elvesz magának ölyvként.

S nem mindegy, hogy a karmai közt kapkodva vergődök,

vagy a hátán az ég felé eltűnök.

2019.02.

A hétköznap utcáit járva

Séta közben mindig kíváncsian figyelem a bennem megmaradó képeket.

Útszélén taxi

 sárgán, tisztán csillog, a sofőr szintén csinos,

csomagtartó nyitva, mögötte áll, zsemlét vág.

 Ebédel, gondolja keveset fogyaszt.

Egy férfi az utcán siet, kezében mobil, másikban cigi, bomba.

Riadtan felnéz

 autó a járdán?

Ja, csak a periférián.

Persze nincs minden kéz így tele, de telefon mindenképp van.

Ha kezük mégis üres lenne, helyette szemükben üveget hordanak, révülnek.

Továbbra is fürkészem őket, keresem bennük az egyedit, az élőt.

Hiányolom belőlük a jelenlévőt.

Hajdan én is ilyen voltam, míg ezeket az utcákat róttam?

Belül vajon a többiek, mit szólnak?

 Szívük, álmaik, lelkük, szellemük.

Mihelyt felébred valamelyik

 rögtön a szájába adja a cumit, bagót, telót,

 vagy pillanatok alatt tovatűnő  finomságot?

Az ügyesebbek megszoptatják, majd úgy altatják vissza megint.

Most már úgy járom e helyeket, hogy keresem a kapcsolatot az alvókkal

 és ünneplek magamban,

ha kacsintásomra  mosolyognak picit.

bomba = dobozos energia ital

2019.02.