Síró nevető szemű blogja
GondolatokTánc egy lóval
Tánc egy lóval
Elkapom fehér derekát és felpattanok rá.
Felül vagyok,
az erő viszont nála van.
Irányítom őt,
ő reagál, de néha elragad.
Száguldunk, az erő egy része csak az enyém,
a többit adja önként.
Vezetem,
mozgását derekammal én kísérem.
Érdekes kettősség vezetve-követem.
Saját erőmhöz 400kg húst kapok,
melyet átitatja szellemem,
hónom alá nyúl,s földről ég felé emel.
Ebből a társulásból, mit profitál?
Írja meg ő.
Mit kap cserébe?
Szabad létére évezredek óta szolgálja az emberiséget,
mely, szolgálatért legtöbbször életével fizetett.
A tánc végén egymás kezét elengedve a mező szélénél
elbúcsúzunk egymástól a következő alkalmat keresve a reszkető látóhatáron.
2019.04
Múzsáim
Múzsáim
Ott volt elsőként anyám ki demotivált, na jó, de motivált.
„Fiam azt szeretném, ha jobb ember lehetnél”
Persze én mindig az ellenkező irányba mentem.
Majd jöttek szép sorban feleség, szeretők szerelmek.
Hatásukra először báró lettem fehér lovon.
Utólag kiderült nem is vagyok szőke, paripám is csak szürke.
Voltak kik égő üstökösként csapódtak belém
nyomukat meghagyva, tengelyem megbillent.
Aztán valami megváltozott, összefutottam a női bölcsességgel
pályám újra módosult,
változtam.
Ha közelében vagyok szellemem forgószélként ragyog,
cserébe kacajra fakasztom őt, ha tudom.
Most már csak mezitlábas, barna, bolond herceg vagyok
ki hálásan tekint múzsáira,
akár ilyen, vagy olyan irányba forgatott.
2019.03
Kabát
Kabát
Egy test voltam kinek szelleme is volt.
Most egy szellem vagyok kinek teste is van.
Viselem termetem, mint egy hosszú fekete kabátot.
Mi hordja, mi a váz?
Persze jól jön ha esik, ha fúj, de napsütésben meleg,
szabad mozgásom zavarja.
Látszik rajtam ki vagyok: divatos, szakadt, jól ápolt.
Ha szellemem és lelkem viseli, szálai közé fény kerül, s könnyed repül.
Kimossa, megvarrja, leteszi, felveszi, jó gazdája.
Ha nem ők hordják, húzzák a földön, zsebeik megtelnek, nehezebb lesz.
A szövetszálak közé a félelem ősz cérnaszálai szövődnek az elmúlástól.
Tele leszek foltokkal, túl szűk, nem tetszik a színem, lóg rajtam, átszabom.
Nem bírok a kabátomban megmaradni.
Már minden arra figyel, bár csak jó lenne rám! Ettől boldog lennék.
Hirtelen elszalad mellettem a Szentlényeg és fülembe súgja: hiszen ez csak egy kabát.
Talán nem nekik kéne hordani.
Egy test voltam kinek szelleme is volt.
Most egy szellem vagyok kinek teste is van.
2019.02
Séta
A hétköznap utcáit járva
Séta közben mindig kíváncsian figyelem a bennem megmaradó képeket.
Útszélén taxi
sárgán, tisztán csillog, a sofőr szintén csinos,
csomagtartó nyitva, mögötte áll, zsemlét vág.
Ebédel, gondolja keveset fogyaszt.
Egy férfi az utcán siet, kezében mobil, másikban cigi, bomba.
Riadtan felnéz
autó a járdán?
Ja, csak a periférián.
Persze nincs minden kéz így tele, de telefon mindenképp van.
Ha kezük mégis üres lenne, helyette szemükben üveget hordanak, révülnek.
Továbbra is fürkészem őket, keresem bennük az egyedit, az élőt.
Hiányolom belőlük a jelenlévőt.
Hajdan én is ilyen voltam, míg ezeket az utcákat róttam?
Belül vajon a többiek, mit szólnak?
Szívük, álmaik, lelkük, szellemük.
Mihelyt felébred valamelyik
rögtön a szájába adja a cumit, bagót, telót,
vagy pillanatok alatt tovatűnő finomságot?
Az ügyesebbek megszoptatják, majd úgy altatják vissza megint.
Most már úgy járom e helyeket, hogy keresem a kapcsolatot az alvókkal
és ünneplek magamban,
ha kacsintásomra mosolyognak picit.
bomba = dobozos energia ital
2019.02.
Az első
Vágta a hóban
Arab lovam van, s fehér tűzben ég.
Izgatott, mint egy gyermek ki sosem látott havat.
Örül nem tettem a hátára nyerget, hátha még azt a fém izét sem raknád a számba
szabadon szárnyalnék veled.
Még föl sem ültem a hátára már gyorsan jár,
hiába mondom neki hóóó, félre értett talán?
Fülével figyel, várja a parancsot, mikor indulhatok már?
Kicsit gondolom még felkészülnék, ő már kész van.
Elirányítom egy-két kövér fűcsomóig, egyen.
Csak szép lassan gondolom én, de tudom ő mást akar
szárnyai belül kibontva, repüléshez készen vár.
Hát megadom neki és elengedem a szárat.
Elindul a mozgás, ügetés, majd vágta.
Felszabadul benne az erő, az öröm a szabadság, majd lecsapja a fejét és dobja a hátát.
Úr Isten fönt kell maradnom, engednem kell neki egy kis játékot, meg magamnak is.
Aztán nyúlik a nyaka, nő a sebesség a semmiben vágtázom minden fehér.
Fejemben cikáznak a gondolatok egy gödör, egy kő, hogyan lesz?
A súlypontom előre, vagy hátra?
Dőlj előre, túl hátul vagy hangzanak a fejemben a régi lovas jó tanácsok.
Nem maradt más csak a bizalom belé kapaszkodhattam.
Eséstől való félelmem beszürkítette a tájat.
A gyermek még úgy esik, hogy nem foglalkozik a következményekkel
megengedi magának, tudja úgyis feláll, menni fog megint
jó hely ez a világ, csak a szülők félnek.
Most nem tudtam olyan szinten égni, mint tüzes kancám.
Egyszerűen elkerűlt az egység félelemmel vegyült az öröm.
Jó volt lassítani, de rögtön felmerült bennem: még.
Megfordítottam tisztaszín hátasom szinte kérnem sem kellett, repült tovább.
Emelkedőn, leejtőn, gödrökön keresztül, talán tényleg a talaj felett?
Mintha súlytalanul siklottunk volna.
Túléltük, prüszköl, fújja a levegőt oldódik a feszültség
benne is, bennem is.
Most már ő is legelni akar, keressük a kövér fűcsomókat.
A pelyhek alól előkotrom őket és ő jóízűen falatozik belőlük.
Majd szépen hazamegyünk a zabolák szájakból kikerülnek.
Remélem bizalmatlanságom a létezésben
még sokáig nem rakja vissza számba,
az istálló szélén himbálózó rozsdás zablámat.
2019.01.11.