1950.02.02 blogja

Gyerek koromban egy Tolna megyei faluban éltem. Munkalehetőség már akkoriban sem akadt a faluban. Az emberek a környező állami gazdaságokban dolgoztak, vagy ingáztak Budapestre.

Az én édesapám traktoros volt és a Daránypusztai Állami Gazdaságban dolgozott. Édesanyámnak nem volt állandó munkahelye. Néha eljárogatott napszámba, de leginkább otthon a kertet művelte és bennünket gyerekeket nevelgetett. Nagyon szépen tudott kötni. Gyakran láttam éjszakákba menően kötögetni petroleum lámpa mellett.Igy aztán mi aránylag tisztességesen éldegéltünk. Új ruhát általában a nővérem kapott - őt édesapám özvegyként hozta a házasságba -  az ő kinőtt ruháit aztán megkaptam én. A hugom már szerencsésebb volt, mert én tettem róla, hogy neki ne kelljen használt ruhákban járni. Mennyire utáltam azokat a kinött ruhákat, pedig igazán szépek voltak. Édesanyám nagyon adott arra, hogy meg ne szólják a faluban, ezért a nővérem mindig mindenből a legjobbat a legszebbet kapta. Senki ne mondhassa, hogy a mostohája nem törödik vele.

Én viszont gyakran szándékosan tettem tönkre a ruháim, ugy szerettem volna új ruhában menni az iskolába. Persze akkoriban a többi gyerek is kinőtt, használt ruhákban jár. Volt amelyiknek még olyan se nagyon jutott. Hála édesapám rendszeres jövedelmének mi soha nem éheztünk, pedig a család egy fiúval szaporodott.Órákig tudtam nézegetni a kiságyban alvó csöppséget. Nagyon sokat vigyáztam rá. Ma már felnőtt ésszel gyakran gondolok arra, hogy édesanyám hogyan bizhatta rám egy alig 9 éves gyerekre a picit. Pedig előfordult, hogy egész nap velem volt és a hugomra is én ügyeltem.

Amikor kimaradtam a harmadik osztályból édesapám egy este azzal jött haza, hogy megyek vele a gazdaságba dolgozni. Én fogom hordani a vizet a kombájnokhoz.

Örültem és féltem is, örültem mert édesanyám azt igérte, hogy a pénzből amit kapok új ruhát vesz nekem és összel már nem a nővérem kinött ruhájába fogok iskolába járni. Féltem attól, hogy mi vár rám, fogom-e tudni csinálni amit kell. Honnan fogom hordani a vizet... ezek a kérdések szinte aludni sem hagytak éjszakánként.

Aztán eljött a nagy nap. Reggel fél öt órakor édesapám keltegetett, sietni kellett, mert a Malom udvarból indult a traktor amivel vittek bennünket a gazdaságba. Nyitott, ponyva nélküli pótkocsin padok voltak. Létrán másztunk fel és a reggeli hideg az arcunkba csapott. Mire egy óra mulva a gazdaságba értem, már csak vacogni tudtam.

A gépudvarban már vártak a kombájnok és az emberek. Kezembe nyomtak egy nagy ceglédi kannát, hogy ezzel fogom hordani a vizet. A kanna  nehezebb volt mint én. Elképzelni se tudtam, hogy fogom én ezt cipelni, mert bizony néha kilómétereket kellett megtenni azért, hogy forrást, vagy kutat találjak a határban. A nap szinte égetett én pedig mire odaértem a gépekhez, már szinte ihatatlan meleg  volt a víz a kannában. Az emberek kiöntözték és mehettem ujra. Néha gabonaszállítóval bementem a tanyára és onnan hoztam vizet. Este későn amikor már nem láttak aratni mentünk haza. Kilenc-tíz óra is volt mikorra végre ágyba kerültem, és ez így ment heteken át, szombaton vasárnap is.

Nagyon fáradt voltam és sokat szenvedtem a kistestvérem hiánya miatt. Leginkább csak aludni láttam. Igy aztán fel sem tünt, hogy baj van otthon. Akkoriban nem szokták a családi gondokat a gyerekekkel megbeszélni. Igyekeztek mindent eltitkolni takargatni, nem csoda hát, hogy semmit nem vettem észre abból ami a családban történt.

Elöször a hugom lett beteg. Ö azonban erős, és idösebb is volt igy túljutott a betegségen. Nem úgy a kisöcsém. Gyenge alig párhónapos volt és az állandó magas láz nagyon legyengitette. Akkoriban nem vitték rögtön az orvoshoz a beteget. Orvos csak akkor látta, ha már tényleg nagy volt a baj.

Közben az aratás már a vége felé jár, és én  arról álmodoztam, hogy fogom elvásárolni azt sok pénzt amit a munkámért kapok. Majdnem 500 forint volt. Ennyi pénzt én még soha nem láttam. És ez most mind az enyém. Elképzeltem, hogy fogom édesanyámnak odaadni, hogy fog a szeme felragyogni és  magához szoritva hogyan fog könnyes szemmel megölelni. Ezzel a vággyal, reménnyel a szívemben szinte rohantam haza.

Otthon idegen asszonyok voltak a házban. Édesanyám kézenfogott és átvezetett a szemben lakó nagyszüleimhez, hogy ott kell aludnom. Be sem mehettem a házunkba. Mindenki sírt, suttogott és nem mdontak semmit.

Az ezt követő napokat szinte átaludtam, és már csak arra emlékszem tisztán, hogy a temetőben egy fehér kis koporsó mellett állok a növérem kinött ruhájában, mert az általam megkeresett pénz kellett az orvosra és a temetésre.

Nem érdekelt azonban engem már akkor, hogy milyen a ruhám,csak a kis fehér koporsót láttam, és majd megszakadt a szívem a kistestvéremért. Leginkább azt sajnáltam, hogy egész nyáron nem is nagyon láttam, hogy el se bucsuzhattam töle.

Azóta sok év telt el, sokszor kaptam fízetést, de ahányszor a pénzt a kezembe kapom mindig eszembe jut a kis fehér koporsó és az első fizetésem.