1950.02.02 blogja

 

Oláh Julcsi Anna,

tündéri kis lányka

elhagyja az óvodát

iskolás lesz nem soká.

Körbe járja a termeket

asztalokat, székeket.

Könnyes szemmel búcsúzik

Polcokon a játékoktól

babáktól és kis maciktól.

Iskolába fog majd járni

sok okos dolgot megismerni.

Megtanulja a betűket,

számtanban az egyszeregyet.

Nyelvtanból a helyesírást

Jó tanuló lesz meglásd.

Van is kitől példát venni,

Saci  majd segít neki.

Ö az igazi nagy testvér

Kire a kis húga felnéz.

Jó példával elől jár

Így segíti majd Julcsikát.

 

 

 

 

 

 

 

 

Volt egyszer egy házikó

Lakója is sok nyuszkó.

Nyuszi fiú, nyuszi lány

Szorgalmas mind valahány.

 

Nyuszi Gyuszi fejét törte

Jön a húsvét, tojás kéne.

Hol vehetne egy kosárral

Érte menne talicskával.

 

Felkereste a galambot

Kérte néki tojást adjon

De a galamb azt felelte

Nincs tojása, máshol kérje.

 

A lúd is elzavarta,

Tojást ő honnan adna

Rajtuk ül, melengeti

Nemsokára ki is költi.

 

Nyuszi Gyuszi bánatos

Tojása így hogy lesz most.

Festeni is meg kellene

Hogy fészekbe beletegye.

 

Nyuszi Kata vigasztalja

Menj a baromfiudvarba.

Tyúkanyó majd megszán téged

Tojást is ad csak szépen kérjed.

 

Nyuszi Gyuszi elszaladt,

Tyúkanyóra ráakadt,

Megkérte, hogy adjon tojást

Melyre sok-sok kisgyerek vár.

 

Tyúkanyó oda adta

A talicskát jól megrakta.

Nyuszi Gyuszi haza vitte

A sok tojást megfestette.

 

Hajnalban, míg más aludt

Nyuszi Gyuszi útnak indult.

Elvitte a tojásokat,

Ahol kisgyerekek laknak.

 

Húsvét reggel a gyerekek

Meglelték a kis fészket.

Tele szebbnél szebb tojással.

Csoki húsvéti nyuszival.

 

 

Anya vagyok, édesanya

Három fiú nagymamája

Mikor mind lejön hozzám

Nevetéstől hangos a ház.

 

A legidősebb Tomika.

Ferikémnek nagyfia.

Szőke haja, kék szeme

A zene a mindene.

 

DJ-ni jár a diszkóba

Lányok szívét hódítja

Tanulni nem nagyon szeret,

Mégis ő egy remek gyerek.

 

Következő Lacika

Judit lányom nagyfia.

Komoly, szinte már nagyon

Kis szívében ezer a gond.

Sötét haja enyhén göndör

Ha mosolyog arcán gödör

Szeme fényesen ragyog

Szívtipró lesz, meglátod.

 

A legkisebb Petike

Mindenkinek kedvence

Szeme, haja akár az apja

Gyermekem kiköpött mása.

 

Tomi, Peti testvérek

De milyen különbözőek

Néha-néha összekapnak

Mégis jó testvérek maradnak.

 

Napok múlnak, s az évek

Remélem majd többen lesznek

Évikémhez is egy napon

Gólya kopogtat az ablakon.

 

 

Székelyné Ötvös Julianna

 

   

 

Télapóra várva

 

 

 

Abban az évben nagy hideggel érkezett a tél. A faluban szinte megállt az élet. Mindent beborított a napok óta hulló hó.

Mi a legutolsó házban laktunk, így minket még jobban elzárt a külvilágtól. Időnként feltámadó szél fel-felkapta a frissen esett havat, és mint a pajkos gyermek, aki elunt már labdázni besöpörte az udvarunkba, méteres torlaszokat emelve.

Hosszú parasztházunk volt, nyitott tornáccal, így aztán semmi nem védte meg bejárati ajtót az elemek tombolásától.

Édesanyám eleinte megpróbálta a havat elsöpörni, de hiábavaló volt az igyekezete, újra, meg újra visszakerült a hó talán még nagyobb dombocskát képezve, mint amilyent elsöpört. Így mindent, amire szükségünk lehetett igyekeztünk bementeni a házba. Tüzelőt, vizet próbáltunk elegendőt behordani.

Édesapám nem volt otthon, mint már annyiszor behívták katonának. Tartalékos tiszt volt, és már megszoktuk, hogy gyakran volt távol otthonról. Édesanyám látva az elemek tombolását igyekezett a félelmét eltitkolni előlünk gyerekek elől. Nem volt könnyű feladat három gyermekkel otthon maradni, gondoskodni róluk. Mint most is nagyon hiányzott az erős férfikéz a házból.

Késő délutánra édesanyám teljesen kimerült a hiábavaló küzdelemtől. Feladta a harcot, behúzódtunk a szobába és vártuk mi fog történni velünk.

Beszélgettünk, verseket mondogattunk és észre se vettük mire sorban mindenki elaludt.

 

Másnap csak nem akart kivilágosodni, az ajtót nem tudtuk kinyitni, az ablakot teljesen befedte a hó, de még a házunk tetejét is. Tompán messziről hallottuk szél zúgását és fogalmunk se volt, arról mi lehet a házon kívül.

Órák teltek el és mi be voltunk zárva, semmilyen életjelet nem tudtunk adni a külvilág felé.

Egy idő után mi gyerekek már sírtunk is. Édesanyám minden erejével azon volt, hogy vigasztaljon bennünket, de az ő szemében is ott volt a félelem. Mi lesz velünk, ha sokáig nem tudnak kiszabadítani. Elfogy a tüzelőnk, már kenyerünk is alig volt. Összebújva kuporogtunk a szoba egyik sarkában és időnként álomba sírtuk magunkat.

A kishúgom, aki csak négy éves volt sírt csak igazán. Attól félt, hogy a télapó nem fog megtalálni bennünket, mert a hó miatt most nem tudja az ablakba tenni a kiscipőjét. Mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy december eleje volt. Meg egyáltalán hogy tud a télapó ilyen hóban, viharban útra kelni? Ha minden házat így belepett a hó, hogy találja meg hol vannak a jógyerekek akik, annyira várják? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta édesanyámat, aki a nehézség ellenére igyekezett megnyugtatni és elmondott egy szép mesét a télapóról.

 

„Az öreg nagyszakállú télapó fenn a havasok legmagasabb csúcsán lakik egy hóból épült palotában. Száz meg száz kiskrampusz segédkezett neki az ajándékok elkészítésében. Az egyik – aki tudós volt, mert olvasni is tudott – gyűjtötte össze a leveleket, amit a gyermekek írtak a télapónak. A másik felügyelt arra, hogy a csomagokba az kerüljön, amit kértek, figyelte a címeket, hogy jó helyre kerüljön az ajándék.

Az egyik levelet a kiskrampusz sokáig olvasgatta, nézegette és könny szökött a szemében, mert nem  mindennapi levél volt.

Egy kislány írta nem ajándékokat, babát kért, hanem egy szívhez szóló kérelemmel fordult a télapóhoz.

Kedves Télapó. Egész évben jókislány voltam. Mindig szótfogadtam édesanyámnak, segítettem a házkörüli munkában, mert édesanyám nagyon beteg. A doktor bácsi azt mondta, hogy egy nagyon drága gyógyszer kellene, amitől meggyógyulna, de nekünk nincs pénzünk, és nem tudjuk megvenni, pedig édesapám most is a hegyeket járja, hogy valami kis pénzt keressen, elvállal minden munkát, amit felajánlanak neki, de nagyon félek, hogy nem tudja összegyűjteni a pénzt. Én magam is igyekszem segíteni ebben. Kis terítőket horgolok, és azt eladom, a pénzt, pedig odaadom édesanyámnak, de még így is nagyon sok hiányzik. A napok telnek édesanyám egyre fáradtabb, már alig tud fenn lenni, és nagyon csúnyán köhög.

Drága Télapó, ígérem mindig nagyon jó kislány leszek, soha nem kérek semmi ajándékot, csak azt kérem, hozd el a gyógyszert, amitől az édesanyám meggyógyul, neked biztosan van valahol.

Szegény kis krampusz nem tudta mitévő legyen. Tele vannak a zsákok ajándékokkal, szebbnél szebbel és csak ez az egy kérés maradt utoljára, amit nem tud teljesíteni. Mert hát a télapónak nem volt orvossága.

Erősen törte a fejét, hogy mit is tudna tenni ebben az esetben.

Elővezette az egyik rénszarvast, felült a hátára és elnyargalt a kislány házához. Benézett az ablakon és látta, hogy az édesanya magas lázzal fekszik az ágyban a kislány pedig vizes ruhát szorít a homlokára, simogatja, csókolgatja lázas beteg édesanyját.

A szoba hideg volt, és hogy felmelegítse az édesanyját szorosan átölelte, hozzábújt és szép lassan elaludt.

Akkor a krampusz beosont a szobába, felmelegitte, teát készített, és megitatta az öntudatlan édesanyát. A teába valami port szórt és ettől a köhögés csitult.

Másnap reggel, amikor a kislány felébredt meleg volt a szobában, ott gőzölgött a tea az asztalon, mellette egy kis zacskó benne különös porral. A zacskó mellett papíron az állt, hogy minden alkalommal tegyen a porból az édesanyja teájába és meg fog gyógyulni.

A kislány így is tett. Minden nap friss teát főzött az édesanyjának beleszórt a pórból egy kicsit és lassan  megszűnt a köhögés. Az édesanyja már fel is kelt sétálgatott, mire tavasz lett teljesen meggyógyult, a kislány pedig megköszönte a télapónak, hogy meggyógyította az édesanyját.

Este, amikor az egész napi munkától fáradtan elaludt megjelent neki a kis krampusz álmában. Te gyógyítottad meg az édesanyádat a szereteteddel és törődéseddel. A pór, amit a teájába szórtál csak édesítő volt. Ha te nem ápolod olyan kitartóan nem gyógyult volna meg. Nagyon jó kislány vagy és maradj is ilyen mindig.”

A mese végére a kishúgom mély álomba merült. Csend volt az egész házban összebújva vártuk, hogy kiszabadítsanak bennünket a hó fogságából.

Hangos zajra ébredtünk. Emberek beszéltek kint és egyre közelebbről hallottuk a hangjukat. Lassan fény áradt szét a szobában. Kiszabadították a hótól az ablakot és az ajtót. Háromnapi fogság után boldogan rohantunk a friss levegőre. Megköszöntük az embereknek, hogy kiástak bennünket és velük együtt mentünk mi is segíteni a többieknek, akiket ki kellett szabadítani a hó fogságából.

Mikulás este kikerült a kiscipő az ablakba és megjött az édesapánk is és együtt vártuk a télapó érkezését.

Sok év telt el azóta, de nem volt olyan nagy hóesésben részem, mint akkor gyerekkoromban.