1950.02.02 blogja

 

 Mesepályázat folytatása: 

 

A Majorban az utolsó ház volt a miénk. Velünk szemben az anyai nagyszüleim laktak, és én sok időt töltöttem el ott, hallgatva a mama meséit, történeteit.

 

A konyhában volt egy rakott sparhelt, vályogból rakták a külsejét, pedig sárral tapasztották be. A mama minden héten fehérre meszelte. A konyha egyik sarkában nagy kemence volt, amit körbe lehetett ülni, a tetején, pedig még feküdni is lehetett. Ezt a kemencét a szomszéd helységből lehetett megrakni. Egy-egy kéve venyige, vagy szotyolaszár egész napra meleget adott. Jó volt a kemence padkáján megpihenni és érezni a melegséget.

A mama nagyon nehezen mozgott. Egy tűzesetben, ami a Majorban volt nagyon megsérült a lába és nem gyógyult meg rendesen, sántított is egy kicsit. Ott üldögélt a kemencepadkán és kukoricát zsurmolt, vagy csutaszárat vagdalt apróra, hogy beférjen a sparheltbe. Télen, a sparhelten mindig volt egy nagy fazék, amiben mama apró krumplit főzött héjastól. Olyan jókat lehetett belőle enni, csak lehúztuk a héját és melegen egy kis só, néha zsír, igazi csemege volt. Egyszer-egyszer kukoricát is főzött a fazékba. Azt eszegettük mi gyerekek és hallgattuk a történeteit.

 

Az édesanyja szakácsnő volt a kastélyban, az édesapja, pedig amolyan erdészféle. Ő felügyelte a vadászatokat, védte az erdőt és a vadakat a vadorzóktól. A grófék ritkán tartózkodtak a kastélyban, mert inkább Ozorán, vagy Dombóváron éltek. A kastélyba leginkább vadászat idejére jöttek. Pedig nagyon szép volt a kastély és környéke. A kertben kis patak csörgedezett, távolabb malom duruzsolt őrölve a környék gabonáját. A majorságot erdő vette körül, de volt itt nagyon sok ismeretlen növény, amit a gróf valahonnan külföldről hozatott szépítve ezzel a kastély parkját.

Egy kora tavaszi napon hintók és kocsik érkeztek a kastélyba. A szolgák sürögve hordták be a holmikat a kocsikról, közben találgatták, mi történhetett, hogy a gróf családostól megjelent a kastélyban.

Volt a grófnak egy négy év körüli kislánya. Sápadt, soványka teremtés, mint aki nem éri meg a holnapi napot. Mint kiderült miatta volt ez a sürgés-forgás.

Nagyon beteg volt a kisasszonyka és az orvosok erdei levegőt ajánlottak neki, mondván ott majd kitisztul a tüdeje.

Pár nap elteltével a gróf hivatta a szakácsnőt és megkérte, hogy az egyik kislányát küldje be a kastélyba pesztonkának a grófkisasszonyhoz. Abban az időben ez nagy megtiszteltetés volt és nagy segítség a szegény családnak. Egy szájjal kevesebbet kellett etetni és még pénzt is keresett. Szomorúság volt, mert ettől kezdve megszűnt gyereknek lenni, elveszett a szabadsága, nem  futkározhatott a többi cselédgyerekkel és nem lehetett otthon a többi testvérével.

Beköltözött hát a mamám a kastélyba. Szép ruhát, szép cipőt kapott és cserébe az volt a dolga, hogy lesse a kisasszony minden kívánságát és éjjel nappal rendelkezésére álljon.

Annak ellenére, hogy Elza kisasszony nagyon beteg volt, szeretettel bánt a mamámmal. Együtt sétáltak a kastélyparkban, papirhajot eregettek a kis Tita patakban. A mamának nagyon jó sora volt mégis éjszakánként álomba sírta magát a testvérei után, akiket csak nagyon ritkán láthatott.

Telt, múlt az idő  Elza egyre jobban érezte magát, és már a betűvetést is elkezdte tanulni egy magántanártól. Ezeken az órákon a mamámnak is részt kellett venni. Így tanult meg írni, olvasni, németül és franciául beszélni.

Amikor a kisasszony elköltözött a kastélyból vissza a régi otthonába a mamát is magukkal vitték. Így hosszú időre teljesen elszakadt a családjától semmit sem tudott róluk.

A világ kezdett megváltozni, egyre többször hallott a  háború kitöréséről. Egyre másra vitték a férfiakat a frontra. Az Eszterházyaktól is elmentek a férfiak a háborúba, az asszonyok, pedig leköltöztek a csendesebb és biztonságosabb birtokra. Újra itthon volt hát, de már nem tartozott a szegény cselédek sorába, de nem tartozott a gazdag grófi családhoz sem. A cselédek elhallgattak, ha a közelükbe ért, kisasszonynak hívták, és ha tehették elkerülték.

Az idő múlt a háborúnak nem akart vége lenni, az emberek éheztek. A front egyre közelebb került, a grófék menekültek, hátrahagyva a vagyon egy részét. Otthagyva a cselédeket, akik mindig is a gróftól függtek. Egy napon kigyulladt a Major, ahol a cselédek házai voltak. Pillanatok alatt kaptak lángra a kis viskók és lettek hamuvá. Mindenki igyekezett segíteni, ahol csak tudott. Az egyik házban, amelyik még nem égett le teljesen gyermeksírás hallatszott. A mami nem gondolkodott berohant az égő házba és a karjában hozta ki a síró pár hónapos csecsemőt. De csak az ajtóig jutott, ott egy égő  gerenda leszakadt egyenesen a lábára. Valaki észrevette, és segítségül hívta a többi embert is, akik aztán nagy nehézségek árán kimentették az omladék alól. Hónapokig feküdt, ismerősök, barátok gondoskodtak róla. A cselédek befogadták, már nem tartották kisasszonynak, szeretettel gondoskodtak róla, megosztva kevés kis ennivalójukat. Ö pedig cserébe tanította a gyerekeket írni, olvasni.

Amikor a háború borzalma elvonult az emberek kezdtek dolgozgatni, tervezgetni a jövőt. A gróf földjéből házhelyeket alakítottak ki, kivágtak néhány fát, helyükre házak épültek. A mami megnézte a kastélyt, - már ami még megmaradt belőle – és elhatározta, hogy iskolát nyit benne, tanítani fogja a gyereket. Az emberek lelkesen álltak mellé ebben a tervben mindenki kivette részét a munkából és szeptemberben megkezdődött a tanítás a kastélyban.

Idővel a nagymama férjhez ment, gyermekei lettek, köztük az én édesanyám. A falu élete teljesen megváltozott. Egyre több fát vágtak ki, egyre több ház épült a helyükön. A kastélyban ma is iskola van. Én is ott tanultam a betűvetést. Igaz már egyáltalán nem hasonlít a régi kastélyra. A régi malom is őrzi emlékét, a fogadóból kocsma és bolt lett. A kis Tita most is ott folyik a kastélypark közepén. A fák alatt megbúvó kispadjain szerelmesek adnak találkát egymásnak.

 

Ma már én is nagymama vagyok, őrzöm a régi történeteket, és ha hazalátogatok a falumba, Tita parti kispadon üldögélve elképzelem a régi kastélyt, és arra gondolok él e még valaki valahol Elza családjából.

Aztán kiballagok a temetőbe és egy csokor virágot teszek a legdrágább nagymama sírjára. Könnyes szemmel köszönöm meg neki, hogy megtanított a versek és könyvek szeretetére, és felnevelte nekem a legdrágábbat az Édesanyámat.

 

 

 

Úrhida, 2012. március 7.

 

 

 

Székelyné Ötvös Julianna

 

Székelyné Ötvös Julianna

 

Az első fizetésem 

 

Van egy kis falu a Dunántúlon, melyet úgy ölel körbe az erdő, mint szerető édesanya a gyermekét. Ez a kis  falu, ahol gyermekkoromat töltöttem.

 

Anyai nagyszüleim a velünk szemben lévő házban laktak és én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ismerhettem a dédmamámat. Dolgozni már nem tudott, ezért úgy próbálta hasznossá tenni magát, hogy kukoricát morzsolt.

Nagyon szerettem lekuporodni melléje a földre és hallgatni a történeteit, meséit, a verseit, amit igyekeztem aztán jól megtanulni. Amikor már én is anyuka lettem esténként ezeket a történeteket meséltem a gyermekeimnek.

 

A falu közepén volt egy gyönyörű kastély, igazából az Eszterházy család vadászháza volt, szép rendezett parkkal.  A parkból egy széles kocsiút vezetett a Majorba. Itt volt egy pár cselédház, magtárak, ólak. Az intéző háza is itt tornyosodott ki a körülötte lévő szegényes cselédházak közül. Ö volt az, aki felügyelte a parasztokat, kiosztotta a munkát. Vigyázott arra, hogy az uraságnak, ha vadászni van kedve, mindene meglegyen a kastélyban. Egy-egy ilyen mulatság hetekig is eltartott. Ilyenkor az emberek is jól éltek, mert az uraság asztaláról mindig került a szegények asztalára is. Jólelkű kedves ember volt az uraság. Az embereknek sokat kellett dolgozni, de a munkájukat a fiatal uraság elismerte, és meg is fizette tisztességgel.

 

Az én nagyapám is az uraságnak dolgozott a tehenészetben. Kapott egy kis házat a Majorban, ahol meghúzódhatott a családjával, még saját tehénkéje és disznója is volt. Szegények voltak, de mindig került kenyér az asztalra. Sohasem feküdt le a hét gyermeke éhesen.

 A kastély parkját egy kis csörgedező patak szelte ketté. A patak jobb partjánál volt egy régi malom, ahol az emberek a gabonát őrlették. A malomhoz tartozott egy fogadó. Fáradt utasoknak kínált pihenést. Itt pihentek meg azok is, akik a malomba őrletni jöttek, mert hát a környező tanyákról is ide hozták őrletni a búzát.

 

Aztán jött a háború, az uraságot elzavarták, a Majorban a cselédházak leégtek, szinte megsemmisült az egész Major. Az emberek az uraság földjéből házhelyet kaptak, és egymás után épültek fel a házak, alakultak ki utcák, lett a Majornak egyre több lakója és már nem csak egy kis uradalom volt, hanem gyermekkorom legszebb faluja született meg.

 

Én már a kastélyt nem láthattam a maga pompájában, csak dédmamám elbeszéléséből tudom, hogy milyen volt régen. Nekem a kastély az iskolát jelentette, ahol megtanultam írni, olvasni, és nagyon szerettem szerepelni.

Minden iskolai előadáson verset mondtam, színdarabokat játszottam. Magam is kitaláltam történeteket és azokat meséltem a nálam kisebb gyerekeknek.

 

Kilenc éves voltam, amikor édesapám magával vitt a gazdaságba vizet hordani.

Először jó mókának gondoltam, de aztán rá kellett jönnöm, ennek már a fele se tréfa, bizony komoly munka vár rám.

Édesapám hajnali 5 órakor keltegetett. A falu legutolsó házában laktunk és a Malom bizony vagy két kilométerre is lehetett tőlünk. Nekem akkor a kicsi lábaimnak, hajnalban álmosan bizony többnek is tűnt. A Malom udvarban már ott volt egy traktor pótkocsival, rajta padok. Ezzel  vittek bennünket a 40 kilométerre lévő állami gazdaságba. Gyorsan másztam fel a platóra és igyekeztem legelöl elfoglalni a helyet, hogy mindent lássak. Édesapám hiába figyelmeztetett, hogy nem kéne oda ülni, mert a hajnali hideg szél az arcomba vág, és nagyon megfázom, mire megérkezünk. Én bizony nem hallgattam rá. Amikor a gazdaságba megérkeztem remegett minden kis porcikám, beszélni sem tudtam annyira, megfáztam. Nem is ültem többet előre. Igyekeztem a későbbiekben felnőttek között megbújni, ők elfogták előlem a szelet.

 

A gazdaságban édesapámmal elmentünk a gépudvarba, ahol szép sorjában álltak a kombájnok és az emberek, akik be voltak osztva egy-egy géphez.

Egy magas vidám bácsi odajött hozzám, megveregette az arcom, és kedvesen mondta.

- Na kislányom hát te leszel a mi kis vízhordónk. Aztán a kezembe nyomott egy nagy „ceglédi kannát” – mondván ez lesz a munkaeszközöm aztán vigyázzak rá, mint a szemem fényére.

Forgattam, nézegettem – mi tagadás sírásra állt a szám – hiszen ez a kanna szinte nagyobb, mint én, hogy fogom ezt még tele vízzel is cipelni. Elszállt minden bátorságom, oda lett a lelkesedésem. És bizony ez a lelkesedés egész nyárra cserbenhagyott.

Kint a határban nem volt kút, jó messzi távolságokban forrás fakadt, itt kellett megmeríteni a kannát és vinni gyalog tűző napon a gépekhez. Siettem én, már amennyire a kicsi lábaim engedték, de a meleg erősebb volt nálam és bizony mire a vízzel a gépekhez értem már olyan meleg volt a víz, hogy akár fürödni is lehetett volna benne.

Nagyon sokszor nem találtam vissza a forráshoz, eltévedtem és bizony sírtam is sokat.

A gépek este későig mentek, mire hazaértem és lemosakodtam már 9-10 óra is volt.  Gyakran ébredtem reggel úgy, hogy még csak most feküdtem le és már fel is, kell kelni.

Mire elfogyott az aratás én is megszerettem a munkát. Már nem volt fárasztó a reggeli felkelés, ismertem a határ összes forrását, félig vittem vízzel a kannát, így könnyebb volt és hamarabb is oda értem. A víz nem melegedett meg és kevesebbet kellett úton lennem.

Amikor az első fizetésem kézhez kaptam szinte nem hittem a szememnek. Én ennyi pénzt együtt még sosem láttam. Büszkén és boldogan vittem haza édesanyámnak.

Amikor a kezébe adtam, csak nézte, nem tudott megszólalni és hullottak a könnyei amint magához ölelt.

 

Szeptemberben, amikor iskolába mentem nekem volt a legszebb ruhám – pedig nem volt más, mint az előző években – csak én éreztem úgy, mert ezért már én dolgoztam meg.

Azóta sok év eltelt, sokszor kaptam fizetést, de édesanyám örömkönnyektől ragyogó szemét, ölelését soha sem felejtem el.

 

Ma már a kis falumat is elhagytam. A malom bezárt, a kis Tita patak, ahol gyermekkén olyan sokat játszottam már alig csörgedezik. Amikor végigsétálok a partján, megpihenek padján újra a régi kislány vagyok, aki hazatért szeretett  kis falujába.

 

 

 

 

Vége