1950.02.02 blogja

                Nyugdíjas klub élete 

 

A falunkban van egy klub – bár ezt sokan tudják –

Kéthetente hétfőnként nyugdíjasok látogatják.

Beszélgetnek, dalolgatnak, feledik a gondokat

Műsorukkal kedveskednek néha-néha másoknak.

 

Versenyekre is eljárnak, sok verssel és dallal

Majdnem mindig hazajönnek valamilyen díjjal.

Részt vettek a falu napon, verseltek, daloltak

Hagyományként egy  lakodalmas műsorral is kiálltak.

 

Vasvárra is szerepelni ment el a kis társaság

Szlovén, horvát barátsággal bővült a repertoár.

Üres kézzel nem jöttünk Vasvárról sem haza

Polgármester urunk  kitüntetést megkapta.

 

Sajnos a mi csapatunk nagyon megfogyatkozott

A betegség és a halál sok barátot elhívott

Helyükbe újakat vár ez a kis társaság

Jöjjetek, hogy tovább éljen a régi hagyomány

 

Hogy átadjuk az ifjuságnak mind azt a sok szépet

Mit nagyanyáink is átadtak szeretettel nékünk

Hogy tovább éljen a hagyomány, ápoljuk a múltat

Állj be a sorainkba, legyél te is klub-tag.

 

Székely Ferencné 2001. szeptember 21.

 

 

 

 

Székelyné Ötvös Julianna

 

Az első fizetésem 

 

Van egy kis falu a Dunántúlon, melyet úgy ölel körbe az erdő, mint szerető édesanya a gyermekét. Ez a kis  falu, ahol gyermekkoromat töltöttem.

 

Anyai nagyszüleim a velünk szemben lévő házban laktak és én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ismerhettem a dédmamámat. Dolgozni már nem tudott, ezért úgy próbálta hasznossá tenni magát, hogy kukoricát morzsolt.

Nagyon szerettem lekuporodni melléje a földre és hallgatni a történeteit, meséit, a verseit, amit igyekeztem aztán jól megtanulni. Amikor már én is anyuka lettem esténként ezeket a történeteket meséltem a gyermekeimnek.

 

A falu közepén volt egy gyönyörű kastély, igazából az Eszterházy család vadászháza volt, szép rendezett parkkal.  A parkból egy széles kocsiút vezetett a Majorba. Itt volt egy pár cselédház, magtárak, ólak. Az intéző háza is itt tornyosodott ki a körülötte lévő szegényes cselédházak közül. Ö volt az, aki felügyelte a parasztokat, kiosztotta a munkát. Vigyázott arra, hogy az uraságnak, ha vadászni van kedve, mindene meglegyen a kastélyban. Egy-egy ilyen mulatság hetekig is eltartott. Ilyenkor az emberek is jól éltek, mert az uraság asztaláról mindig került a szegények asztalára is. Jólelkű kedves ember volt az uraság. Az embereknek sokat kellett dolgozni, de a munkájukat a fiatal uraság elismerte, és meg is fizette tisztességgel.

 

Az én nagyapám is az uraságnak dolgozott a tehenészetben. Kapott egy kis házat a Majorban, ahol meghúzódhatott a családjával, még saját tehénkéje és disznója is volt. Szegények voltak, de mindig került kenyér az asztalra. Sohasem feküdt le a hét gyermeke éhesen.

 A kastély parkját egy kis csörgedező patak szelte ketté. A patak jobb partjánál volt egy régi malom, ahol az emberek a gabonát őrlették. A malomhoz tartozott egy fogadó. Fáradt utasoknak kínált pihenést. Itt pihentek meg azok is, akik a malomba őrletni jöttek, mert hát a környező tanyákról is ide hozták őrletni a búzát.

 

Aztán jött a háború, az uraságot elzavarták, a Majorban a cselédházak leégtek, szinte megsemmisült az egész Major. Az emberek az uraság földjéből házhelyet kaptak, és egymás után épültek fel a házak, alakultak ki utcák, lett a Majornak egyre több lakója és már nem csak egy kis uradalom volt, hanem gyermekkorom legszebb faluja született meg.

 

Én már a kastélyt nem láthattam a maga pompájában, csak dédmamám elbeszéléséből tudom, hogy milyen volt régen. Nekem a kastély az iskolát jelentette, ahol megtanultam írni, olvasni, és nagyon szerettem szerepelni.

Minden iskolai előadáson verset mondtam, színdarabokat játszottam. Magam is kitaláltam történeteket és azokat meséltem a nálam kisebb gyerekeknek.

 

Kilenc éves voltam, amikor édesapám magával vitt a gazdaságba vizet hordani.

Először jó mókának gondoltam, de aztán rá kellett jönnöm, ennek már a fele se tréfa, bizony komoly munka vár rám.

Édesapám hajnali 5 órakor keltegetett. A falu legutolsó házában laktunk és a Malom bizony vagy két kilométerre is lehetett tőlünk. Nekem akkor a kicsi lábaimnak, hajnalban álmosan bizony többnek is tűnt. A Malom udvarban már ott volt egy traktor pótkocsival, rajta padok. Ezzel  vittek bennünket a 40 kilométerre lévő állami gazdaságba. Gyorsan másztam fel a platóra és igyekeztem legelöl elfoglalni a helyet, hogy mindent lássak. Édesapám hiába figyelmeztetett, hogy nem kéne oda ülni, mert a hajnali hideg szél az arcomba vág, és nagyon megfázom, mire megérkezünk. Én bizony nem hallgattam rá. Amikor a gazdaságba megérkeztem remegett minden kis porcikám, beszélni sem tudtam annyira, megfáztam. Nem is ültem többet előre. Igyekeztem a későbbiekben felnőttek között megbújni, ők elfogták előlem a szelet.

 

A gazdaságban édesapámmal elmentünk a gépudvarba, ahol szép sorjában álltak a kombájnok és az emberek, akik be voltak osztva egy-egy géphez.

Egy magas vidám bácsi odajött hozzám, megveregette az arcom, és kedvesen mondta.

- Na kislányom hát te leszel a mi kis vízhordónk. Aztán a kezembe nyomott egy nagy „ceglédi kannát” – mondván ez lesz a munkaeszközöm aztán vigyázzak rá, mint a szemem fényére.

Forgattam, nézegettem – mi tagadás sírásra állt a szám – hiszen ez a kanna szinte nagyobb, mint én, hogy fogom ezt még tele vízzel is cipelni. Elszállt minden bátorságom, oda lett a lelkesedésem. És bizony ez a lelkesedés egész nyárra cserbenhagyott.

Kint a határban nem volt kút, jó messzi távolságokban forrás fakadt, itt kellett megmeríteni a kannát és vinni gyalog tűző napon a gépekhez. Siettem én, már amennyire a kicsi lábaim engedték, de a meleg erősebb volt nálam és bizony mire a vízzel a gépekhez értem már olyan meleg volt a víz, hogy akár fürödni is lehetett volna benne.

Nagyon sokszor nem találtam vissza a forráshoz, eltévedtem és bizony sírtam is sokat.

A gépek este későig mentek, mire hazaértem és lemosakodtam már 9-10 óra is volt.  Gyakran ébredtem reggel úgy, hogy még csak most feküdtem le és már fel is, kell kelni.

Mire elfogyott az aratás én is megszerettem a munkát. Már nem volt fárasztó a reggeli felkelés, ismertem a határ összes forrását, félig vittem vízzel a kannát, így könnyebb volt és hamarabb is oda értem. A víz nem melegedett meg és kevesebbet kellett úton lennem.

Amikor az első fizetésem kézhez kaptam szinte nem hittem a szememnek. Én ennyi pénzt együtt még sosem láttam. Büszkén és boldogan vittem haza édesanyámnak.

Amikor a kezébe adtam, csak nézte, nem tudott megszólalni és hullottak a könnyei amint magához ölelt.

 

Szeptemberben, amikor iskolába mentem nekem volt a legszebb ruhám – pedig nem volt más, mint az előző években – csak én éreztem úgy, mert ezért már én dolgoztam meg.

Azóta sok év eltelt, sokszor kaptam fizetést, de édesanyám örömkönnyektől ragyogó szemét, ölelését soha sem felejtem el.

 

Ma már a kis falumat is elhagytam. A malom bezárt, a kis Tita patak, ahol gyermekkén olyan sokat játszottam már alig csörgedezik. Amikor végigsétálok a partján, megpihenek padján újra a régi kislány vagyok, aki hazatért szeretett  kis falujába.

 

 

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

Falunap Magyarkeszin

 

Az évek elszálltak, megöregedtünk

Bottal is már nehezen lépkedünk.

Szívünk már csak emlékekkel tele

Elszállt életünk több mint a fele.

Jó volt látni ujra kicsi falumat.

Megölelni a régi barátokat.

Köszönöm Néktek Magyarkesziek,

Hogy e szép napot megrendeztétek.

 

 

2011. julius 16. 

 

Néztelek a kórházi ágyon, és rettegés szállta meg szívemet.

Sápadt voltál, mozdulatlan, szemed néha megrebbent,

Éreztem a fájdalmadat, de nem segíthettem Neked.

Csak probáltam eltitkolni hulló könnyeimet.

 

Láttam a jobb kezed, mely teljesen béna volt,

A lábad, mely nem mozdult, pedig tegnap még táncolt. 

Vidáman, boldogan feküdtél le este, terveid mesélted

majd megcsinálod  reggel,

 

Hivatlan vendég keresett fel éjjel,

Agyvérzést küldött rád, mondhatni nagy kéjjel,

s most itt fekszel a kórházi ágyon,

 fájdalmakkal küzdve, mozdulatlanul.

 

Egy év telt el azóta, bottal már járogatsz

Bal kézzel már enni is probálgatsz.

Szeret a jó Isten, megsegít majd meglásd,

Csak Te is akard nagyon a gyógyulást.

 

Még annyi szépet tartogat az élet,

csak vedd észre te is mindenben a szépet.

Bizakodva tekints bizzál a jővőben,

hiszen nagyon szeretlek, és bírom majd erővel.