1950.02.02 blogja

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperencián

Élt egy kis szöszke lány, bár ö nem volt királylány.

Kedves volt és szerény, szorgalmasan dolgozott.

Imádta az időseket, segített ahol tudott.

Egyik néni boltba küldte, a másik vizet kért.

Patikába is elszaladt,  a nagypapának gyógyszerért.

Évek jöttek el is szálltak,  idős lett a szőke lány.

Egyedül él szomorúan túl az Óperencián.

Senki sincs, ki bekopogna kicsi háza ajtaján.

Egyedül él elfeledve, nem gondol rá senki már.

Székelyné Ötvös Julianna:  Kis falumra emlékezem

 

 

 

 

Kisfalumat Magyarkeszit, jaj, de régen elhagytam.

Elsodort az élet messze új otthonra találtam.

 

Évek jöttek, el is múltak, megváltozott a világ,

Elhagytak az ismerősök, nem várt vissza senki már.

 

Néha, néha temetőben, a sírok között ballagok,

Ismerős név, itt is ott is, sok jó barát elhagyott.

 

Negyvennégy év távlatában  összejött pár osztálytárs

Felidézni a múltat, s hogy itt jártuk az iskolát.

 

Kicsi falum megváltozott  Tita partja elhagyatott,

Üresek a régi padok nincsenek már a haverok.

 

Kicsi falum, Magyarkeszi, úgy fáj érted a szívem,

Mert ideköt még sok sok emlék, itt voltak a gyökerek,

 

Volt egy versem nagyon régen, szinte gyerekfejjel írtam.

Akkor mikor otthonomtól nagyon messze voltam.

 

„Ne hagyd el a szülőfölded sohasem, idegenben nincsen aki szeressen,

A szülőföld életednek gyökere, visszahúzza, aki a föld gyermeke.”

 

Úrhida,  2008. április 9.

  

Félelem az éjszakában

 

 

Sötét az éjszaka, süvít a szél,

Viharfelhőket kergeti a szél,

Egyedül az úton, rettegve szaladok

Annyira félek, majd meghalok.

 

Szívem a mellkasom feszíti szét,

Futok, rohanok akár a szél,

Mögöttem lábnyomok koppannak a kövön

Fejemben a félelem ezerrel dübörög.

 

Senki az utcán csak én és a félelem,

Még a csillagok is elbújtak  odafenn.

Rohanok, szaladok, végre kis fényt látok.

Kisházunk ablaka gyengéden pislákol.

 

Otthon vagyok végre a védett szobában.

Bújnék is már be a jó meleg ágyba,

De jaj valaki dörömböl az ajtón

Nyisd már ki, engedj be, utánad loholok.

 

Ismerős a hang, a párom szól hozzám,

Elibém jött a klubhoz, mert féltett a drágám.

Ö szaladt utánam a sötét éjszakában.

Én meg előle futottam hiába.

 

Beengedtem őt, örült a lelkem,

Hogy így aggódik értem baj eztán nem érhet.

Összebújunk csendben a meleg szobában.

Megnyugszik a szívem, csend borul a tájra.

 

Úrhida, 2008. december 19.

 

 

Székely Ferencné