1950.02.02 blogja

A Majorban az utolsó ház volt a miénk. Velünk szemben az anyai nagyszüleim laktak, és én sok időt töltöttem el ott, hallgatva a mama meséit, történeteit.

A konyhában volt egy rakott sparhelt, vályogból rakták a külsejét, pedig sárral tapasztották be. A mama minden héten fehérre meszelte. A konyha egyik sarkában nagy kemence volt, amit körbe lehetett ülni, a tetején, pedig még feküdni is lehetett. Ezt a kemencét a szomszéd helységből lehetett megrakni. Egy-egy kéve venyige, vagy szotyolaszár egész napra meleget adott. Jó volt a kemence padkáján megpihenni és érezni a melegséget.

A mama nagyon nehezen mozgott. Egy tűzesetben, ami a Majorban volt nagyon megsérült a lába és nem gyógyult meg rendesen, sántított is egy kicsit. Ott üldögélt a kemencepadkán és kukoricát zsurmolt, vagy csutaszárat vagdalt apróra, hogy beférjen a sparheltbe. Télen, a sparhelten mindig volt egy nagy fazék, amiben mama apró krumplit főzött héjastól. Olyan jókat lehetett belőle enni, csak lehúztuk a héját és melegen egy kis só, néha zsír, igazi csemege volt. Egyszer-egyszer kukoricát is főzött a fazékba. Azt eszegettük mi gyerekek és hallgattuk a történeteit.

Az édesanyja szakácsnő volt a kastélyban, az édesapja, pedig amolyan erdészféle. Ő felügyelte a vadászatokat, védte az erdőt és a vadakat a vadorzóktól. A grófék ritkán tartózkodtak a kastélyban, mert inkább Ozorán, vagy Dombóváron éltek. A kastélyba leginkább vadászat idejére jöttek. Pedig nagyon szép volt a kastély és környéke. A kertben kis patak csörgedezett, távolabb malom duruzsolt őrölve a környék gabonáját. A majorságot erdő vette körül, de volt itt nagyon sok ismeretlen növény, amit a gróf valahonnan külföldről hozatott szépítve ezzel a kastély parkját.

Egy kora tavaszi napon hintók és kocsik érkeztek a kastélyba. A szolgák sürögve hordták be a holmikat a kocsikról, közben találgatták, mi történhetett, hogy a gróf családostól megjelent a kastélyban.

Volt a grófnak egy négy év körüli kislánya. Sápadt, soványka teremtés, mint aki nem éri meg a holnapi napot. Mint kiderült miatta volt ez a sürgés-forgás.

Nagyon beteg volt a kisasszonyka és az orvosok erdei levegőt ajánlottak neki, mondván ott majd kitisztul a tüdeje.

Pár nap elteltével a gróf hivatta a szakácsnőt és megkérte, hogy az egyik kislányát küldje be a kastélyba pesztonkának a grófkisasszonyhoz. Abban az időben ez nagy megtiszteltetés volt és nagy segítség a szegény családnak. Egy szájjal kevesebbet kellett etetni és még pénzt is keresett. Szomorúság volt, mert ettől kezdve megszűnt gyereknek lenni, elveszett a szabadsága, nem  futkározhatott a többi cselédgyerekkel és nem lehetett otthon a többi testvérével.

Beköltözött hát a mamám a kastélyba. Szép ruhát, szép cipőt kapott és cserébe az volt a dolga, hogy lesse a kisasszony minden kívánságát és éjjel nappal rendelkezésére álljon.

Annak ellenére, hogy Elza kisasszony nagyon beteg volt, szeretettel bánt a mamámmal. Együtt sétáltak a kastélyparkban, papirhajot eregettek a kis Tita patakban. A mamának nagyon jó sora volt mégis éjszakánként álomba sírta magát a testvérei után, akiket csak nagyon ritkán láthatott.

Telt, múlt az idő  Elza egyre jobban érezte magát, és már a betűvetést is elkezdte tanulni egy magántanártól. Ezeken az órákon a mamámnak is részt kellett venni. Így tanult meg írni, olvasni, németül és franciául beszélni.

Amikor a kisasszony elköltözött a kastélyból vissza a régi otthonába a mamát is magukkal vitték. Így hosszú időre teljesen elszakadt a családjától semmit sem tudott róluk.

A világ kezdett megváltozni, egyre többször hallott a  háború kitöréséről. Egyre másra vitték a férfiakat a frontra. Az Eszterházyaktól is elmentek a férfiak a háborúba, az asszonyok, pedig leköltöztek a csendesebb és biztonságosabb birtokra. Újra itthon volt hát, de már nem tartozott a szegény cselédek sorába, de nem tartozott a gazdag grófi családhoz sem. A cselédek elhallgattak, ha a közelükbe ért, kisasszonynak hívták, és ha tehették elkerülték.

Az idő múlt a háborúnak nem akart vége lenni, az emberek éheztek. A front egyre közelebb került, a grófék menekültek, hátrahagyva a vagyon egy részét. Otthagyva a cselédeket, akik mindig is a gróftól függtek. Egy napon kigyulladt a Major, ahol a cselédek házai voltak. Pillanatok alatt kaptak lángra a kis viskók és lettek hamuvá. Mindenki igyekezett segíteni, ahol csak tudott. Az egyik házban, amelyik még nem égett le teljesen gyermeksírás hallatszott. A mami nem gondolkodott berohant az égő házba és a karjában hozta ki a síró pár hónapos csecsemőt. De csak az ajtóig jutott, ott egy égő  gerenda leszakadt egyenesen a lábára. Valaki észrevette, és segítségül hívta a többi embert is, akik aztán nagy nehézségek árán kimentették az omladék alól. Hónapokig feküdt, ismerősök, barátok gondoskodtak róla. A cselédek befogadták, már nem tartották kisasszonynak, szeretettel gondoskodtak róla, megosztva kevés kis ennivalójukat. Ö pedig cserébe tanította a gyerekeket írni, olvasni.

Amikor a háború borzalma elvonult az emberek kezdtek dolgozgatni, tervezgetni a jövőt. A gróf földjéből házhelyeket alakítottak ki, kivágtak néhány fát, helyükre házak épültek. A mami megnézte a kastélyt, - már ami még megmaradt belőle – és elhatározta, hogy iskolát nyit benne, tanítani fogja a gyereket. Az emberek lelkesen álltak mellé ebben a tervben mindenki kivette részét a munkából és szeptemberben megkezdődött a tanítás a kastélyban.

Idővel a nagymama férjhez ment, gyermekei lettek, köztük az én édesanyám. A falu élete teljesen megváltozott. Egyre több fát vágtak ki, egyre több ház épült a helyükön. A kastélyban ma is iskola van. Én is ott tanultam a betűvetést. Igaz már egyáltalán nem hasonlít a régi kastélyra. A régi malom is őrzi emlékét, a fogadóból kocsma és bolt lett. A kis Tita most is ott folyik a kastélypark közepén. A fák alatt megbúvó kispadjain szerelmesek adnak találkát egymásnak.

Ma már én is nagymama vagyok, őrzöm a régi történeteket, és ha hazalátogatok a falumba, Tita parti kispadon üldögélve elképzelem a régi kastélyt, és arra gondolok él e még valaki valahol Elza családjából.

Aztán kiballagok a temetőbe és egy csokor virágot teszek a legdrágább nagymama sírjára. Könnyes szemmel köszönöm meg neki, hogy megtanított a versek és könyvek szeretetére, és felnevelte nekem a legdrágábbat az Édesanyámat.

Úrhida, 2012. március 7.

Székelyné Ötvös Julianna

Van nekem egy nénikém, átkozott szipirtyó

Élete mit sem ér, csak a pokolra való.

Boldog a zuzzája, hogyha másnak árthat,

nem is kell senkinek már csak a halálnak.

a halál azonban gyakran kerülgette,

De elvinni örökre, tán még öse merte.

Iszik nagyon Ö az istenadta.

négy-ot pohár bor neki meg se kottyanna.

Bor és apálinka váltogatják egymást

Ha ránézek biz Isten a hideg is kiráz.

Ilyen állapotban nem hallgat a szóra

Megindul az uton lépteit cifrázza.

Megindul párat lép, majd lehuppan a földre

Körbe-karikába forog a rossz szeme.

Istenem csak egyszer szabadits meg töle,

Hogy vinné el az ördög a pokol fenekére.

Ötvös Julianna l969. február 26. 

Elcsendesedett a család, az est leszállt,

Fenn az égen a csillagok beragyognak az ablakon.

Az éjszaka csodás, pihenést, és megnyugvást kínál,

Én mégis álmatlanul hallgatom az éj neszét,

férjem  lázas, szaggatott lélegzését,

fájdalomtól görcsbe rándult kezét,

úgy szeretném megfogni, fájdalmát  elűzni 

megosztani vele mindent, ahogy régen is

jóban, rosszban együtt...

Tünödöm a reggel most mivel köszönt,

Elviszi-e az éjszaka fájdalmait, hoz-e megnyugvást

Beteg szívem nyugalmat mikor talál.