muckypup

emberek közt lenni az állat

akit meleg vízbe főznek és aztán

úgyis hidegre fújnak s valakit megkínálnak...

ezért is: fejek fölé emelve kell élni,

lenni hamisfényű koronája

a szabados fiatalságnak,

és viselni, hogy alul addig kirabolnak

idegenek és akár ismerősök...

közöttük különbség csak az idő.

futni a tömegben kézenfogva,

örülni a lopott művirágnak,

lenni az állat, mert annak szabad

harapni azt mit mások csak kívánnak.

az álomban bármi megtörténhető...

s melyik okos mondja meg azt,

éjeimnek vagy nappalaimnak van igazuk,

mikor tudom, mindennek a fele hazug?

leszek hát, összemosom, s mindent elviccelek,

leszek, akin mások annyit tanulnak

s bólogatnak össze a végén hogy maguk

nem is értik, miért nem marad titokba

az olyan szerencsétlen eltévedett,

mint amilyen én vagyok.

írjatok rólam cikkeket, beszéljétek,

hogy felbukott a földből vörös feje a gyulladt

hétköznapoknak, már megint egy

normálissal kevesebb...

csináljatok képeket rólam,

hogy ott jártam, ahol nem lehet,

hogy jaj ne, a világ kudarcba fullad

s mondják: "ha így élsz, úgy kell neked"

szeretitek, ha műsor van,

hát miért nem mondtok akkor igazat?

beszéljetek, ahogy én, üvöltsetek

át a hatalom fojtogató vaskezén,

essetek a földre és lássátok onnan

a csillagokat, és megtudjátok, hol lesztek

ha ledob magáról a föld könnyedén...

kicsik vagytok, mint én, és vakok ahhoz,

hogy jelen legyetek, mikor a percek vesznek,

ti meg mindent hiába megvesztek

hogy úgy tűnjön, ennyi kell az élethez,

csillámport hinteni mindre mi egyszer halott

lesz úgyis, mosolyogni, ha szenvedtek...

magatok ellen viseltek álarcot

és ahova nem néztek, ott megbetegedtek.

nézzetek hát engem, ha magatokat nem,

és nevessetek rajtam, és tanuljatok!

holdkóros...

csipkerózsika...

elveszett...

a boldogságot mindig elsírtam

a szomorún mindig csak nevettem

már az elején tudtam mindennek

hogy én voltam mindig

akinek a valóság túlontúl fájt

ezért nem is oda figyeltem

néztem az ablakot az iskolapadban

míg csettintettek a fejem felett

egészen addig voltam szabad

míg a fejembe volt, míg álmodtam

ha másoknak kitettem,

szagatták, rombolták, amit lehetett...

hogy lehet ilyen igaz szívet

nem észrevenni, hogy lehet átlépni

a szenvedőn és dícsérni azt, aki nem merte

odaadni mindenét, hanem csak játszotta

erős büszke mosolyát s a javak körégyűltek?

nem vagyok én senkinél jobb, se okosabb,

mégse vagyok kevesebb se, amit érzek

mások azt mondják, felejtsek

de én csak hagyom eltűnni a szavakat

tudom, hogy a reggelek, az esték szépek

el is nézném egész nap a semmiséget

a távoli érintetlent ami maradt

és megtanulok fél szívvel élni mint mások

félig odaadni magam, félig mosolyogni,

félig sírni, hogy többé nem bánthassanak...

most hagytak el igazán

talán így kellett lennie egyszer

már értem a zenét, a verseket, a szerelmet

későn jönni rá nyomorú emberi dolog

amikor minden megtalál olyan láthatatlan, hamar

túl korán kelek, túl későn fekszem

szememben már minden élet ugyanúgy dobog

emeli a tüdőt és viszi a vért, de mit akar...

hazaérni lenne jó, amíg még fiatal

vagyok és rám nyílik a tavasz egyre

az lenne vígasz, ha szeretne ő is úgy engem

mint ahogy én őt,

zilált, álmodó koponyám süllyedni hagyná

a könnyű, cirógató ölébe

vagy kiszakítana örökre, belökne egy bokorba

és már nem lenne semmi menthető,

onnan úgy kelnék föl, hogy mögöttem már

csak elfeledett súlyom maradna.

nem bántottál, csak leejtettél

nem vesztettelek, csak eltűntél

szerelmes vagyok én, vagy csak

a világba egyedül-e?

virágba borítanám a fákat

úgy érkeznék mindenhova,

mint a tavasz minek zene füle

körbejár mikor halványon látlak

vérvörös élet vagyok, ott ahol

a fájdalom könnyé fordul,

a könny meg elvezet, hova lepereg

tüzes sós bőrön át a semmi világba

hol nem lehetek megalkuvó,

felforgató, szívbe hasító monszun

negyven napig esik, aztán megint szeretek

én vagyok a néhai jó nap imája

háttérbe költözök és fényt viszek

most már nem vagyok más, csak hírvivő

hogy halál után is van élet

bárki vagy, a barátod leszek

elmondom mindenkinek:

milyen jó helyen vagy a szíved,

a fejed között az arcodon

ha odafigyelsz a halk természetbe

honnan hoztad magad és viszed

metamorf testedben a súlyt végig

bár tudnál velem lenni, ahogy egyedül

bár tudnál magad lenni, bár valaki

úgy szeretne, hogy egy életre

megszeretnéd magad te is.

szemedben van minden, ami egység

értelmed magadból ereszd ki és keresd odakint,

amíg lehet, így van csak értelme

belülről kell előhozni, megcsodálni

hogy mi vagy, továbbadni, használni

a kezedben a kincseket, gyarapodni

forgatni az életbe, amíg van mit,

amit nem lehet szavakkal kifejezni:

csak érezni lehet.

élénkzöld október lévén

apró sárga levelek világítanak

ki az ázott földből, mint a mécsesek

tudva fénylik, mint minden a legvégén

nem lehetek én rossz ember

éjjel magamat néztem a messziből

mint mikor búcsúzva simítottam arcán

lassú lemondó szeretettel

annak aki váratlan érkezett

és széllel játszva felkapott

köszönet mindnek, főleg ki elhagyott:

így már utolsó erőmmel élhetek

jobban, mint amikor még

túl könnyű volt lenni bárhol, bárkikkel, bárhogy

most a könnyek jönnek egyszerűn és bolondan

és én vagyok csak, ki részvét

szétszórt szobámban az egység

tanítom magam nevetni magamon

egy útszéli döglött macskát nézek néha

eltűnik lassan a friss fűbe és fent ég

már valahol kölcsönét visszaejtve

a nélküle való földnek

miben úgy mozgott, mint a világ vérbő közepe

a természet háborítatlan vissza szív

gyönyör testébe visz az utolsó lélegzet

nyugalom ez, hogy nálam nagyobb

az idő, és oda vezet, ahol jó helyen vagyok

szívem már nem akar, már csak bízik, amíg

kísérteteim elől szép ölembe elalhatok

kéretlenül mászott be a telihold

a lábamnál a nagy csúnya szekrényen

simult tiszta fehér festéke az éjnek

olyanfajta hold ez, mi ittasan látogat meg

önnön fennségében mértéktelen kábul

fátyol akad mindentudó szemére

engem bámul a szoba sarkábul

akinek mellkasán gyógyítottam kezem, érte

szomjazom s a jövőbe innám magam

bár a napok unos-untalan hátukon visznek

apró szenvedő nyaram hadd fájjon, amíg...

lélekben matematika nincs, csak az egy,

csak a minden... beékelem a messziséget

újra, sírásom nevetéssé torzul hajnalig