muckypup

viselni kell a terheket

ezt nekem nem mondta senki

mert mindenki csak némán

könnyűséget képzeleg

az oviban a jelem 

szivecske volt, kerek, piros

lefittyedt a szám, hogy én

nem azt akarom, nem!

a színes kockára azt mondták:

fiús, a vonatra, hogy veszélyes.

hamar elszólták maguk 

azok, akik bensőmet meglátták

s a bensőm kavics volt, az enyém!

egy másik szív: a hegyekről

letörött és szétszórott

elhagyott kincses gyűjtemény.

hallgattak arról, ami a lelket átszúrja

hogy akit szeretek, gyilkosom lehet

és mikor meghalok, s felébredek,

gyerek leszek, szép tiszta újra!

és azt hiszik majd, angyal vagyok,

kisangyal a vállak fölé bújva

de mindig tudtam, hogy kell etetni

a fenevadat, ami szép volt s elkapott.

Viselni kell a reggeli fényt

mint a rám aggatott új ruhát

a túlságosan szépet ami alatt

elfogy a test és a szív kőkemény

viselni kell azt, aki szeret

kiről eszembe jut: nem tudok

semmit még arról, másnak ilyen

soványan és túlélten: ki lehetek.

vagyunk így egy páran, kincsem...

hogy olyanok vagyunk, mint a hamis, beteg kutyák

akiket lelőni lenne okosabb...

a boldogságot is csak úgy kitalálták,

pár napig keresem a párnám alatt,

aztán kimosom belőle a könnyem,

az izzadásom és azt nagy dolgot, ami nincsen...

menjek Afrikába fotózni a piramist?

mer' ott olyan jó meleg van,

és másoknak sokkal rosszabb, mint nekem.

keressek szeretőt a szép esőáztatta

utcába, elveszve részegen... lássak belé valamit

az esernyő alatt, ami olyan otthonos, meleg,

s kapjon el a nevenincs ismerős melankólia...

és törjem az ajtót be otthon, taknyosan,

sebesen, mert magamat megint összetörtem...?

Pedig hogy tudtam már az elején!

higgyek másoknak és gyűjtsem a papírt,

a suskát, a lóvét, amin a világ csúszik hanyatt

mint a visító gyerek a csúszdán, visítanak

mint a disznók mikor közeledik a jutalomebéd,

rázzam magam mint a páva, hogy nekem van,

és hazudjam hogy én el nem adom magamat

még a halálnak se,

mert én megfizetem az atomfizikust,

hogy hajlítsa úgy a teret, meg az időt húzza szét

hogy a jó nagy seggemmel mindenhova

odaférjek, ahol jegyet foglaltak nekem

a szomorú emberi sorsra, minek végén ott a remény...

higgyem én el magamról, hogy valaki vagyok,

hogy meg nem halok, hogy mindenhol van értelem...?

Nem, nem, és nem!

Én jobb szeretem a halált, mint az életet,

mert az élet, ami bűzlik, ami hazug, a halál csak leveti

magáról a végén, mint a koszos ruhát,

mert minek az... ezt kell tudni: lefejteni lassan

a görcsbe rándult kapaszkodó ujjbegyeket

szépen sorban onnan, ahol minden vágyam

ragaszkodni... és hagyni a szép zuhanást

történni, mert minden egy felé gravitál...

alázatosan meghagyom az életnek, csak tegye

a dolgát halkan, és én mindent elviselek...

megtanultam, odébb van a helyem: azok közt

akiket elfelejtettek, odébb raktak, észre se vettek.

huszonnégy évet gyászolok és haragomat

nem tehetem sehova, csak a titkos füzetekbe,

a mocskos tollak belébe, és elsírhatom,

hogy:

túl fiatal vagyok, túl vidám, túl elveszett, túl szomorú

s ha már belémvágtak, nem nyithatom ki a szívem

bárcsak leköphetném, lenyomhatnám apró súlyommal

a földre, megforgatnám a homokba, hogy jó sáros legyen,

össze a mocsokkal, bárcsak kitehetném az esőre,

hogy rá is szakadjon, ázzon el, sírjon, könyörögjön

az ajtóm előtt mindaz, akit túlságosan szerettem!

Soha nem bántanék senkit, mert akire ránézek

azt átölelném, mert sorsunkban megyünk előre,

egyhelyre terel minket, aki terel, én szeretek,

igazán tudok már szeretni...

csak hova tegyem a szívemet...